Párizs a 19. század második felében nyüzsgő kozmopolita kulturális főváros volt, a művészetek Mekkája. A világ minden tájáról odasereglő festők és szobrászok vetekedtek a párizsi kulturális színtér elismeréséért. A fiatal Munkácsyt kezdetben pártfogója, a luxemburgi Édouard de Marches báró és felesége segítették. A báró halála után, 1874-ben Munkácsy feleségül vette özvegyét, Cécile Papier-t, aki rangja és vagyona révén hozzájárult a mester társadalmi felemelkedéséhez.
Munkácsy azonban igazi self-made manként önerőből, saját jogán is előkelő pozíciót vívott ki magának: az 1870-es évek végére a francia kritika és a párizsi Szalon által többszörösen elismert, kitüntetett, beérkezett művésszé vált. Újabb remekműve, a Milton elnyerte az 1878-as párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, melyet további elismerések követtek: Ferenc József császártól nemesi rangot kapott. Munkácsy ekkor kötött tíz évre szóló szerződést Charles Sedelmeyer műkereskedővel, aki új irányba, a páratlan gazdagság és a világhír felé mozdította karrierjét.
Az 1870-es évek végétől Munkácsynak mind témavilága, mind festésmódja megváltozott. A sötét tónusú népi életképek átadták helyüket a színekben és izgalmas festői felületekben gazdag, a jómódú nagypolgárság világát ábrázoló életképeknek. A változást jól szemlélteti Két család című két kompozíciója. A nagypolgári változat egykor New York legpazarabb magángalériájában, William Vanderbilt egymillió dolláros gyűjteményében függött. New York egy másik jelentős műgyűjteményét gazdagította a Pávák című festmény, Munkácsy első tájba helyezett „szalonképe", amely most először látható Magyarországon.
Munkácsy újdonsült anyagi és társadalmi helyzete lehetővé tette, hogy fényűző palotát építtessen magának Párizs legelőkelőbb negyedében. A városi táj új motívumként jelentkezett munkásságában: új környezetét, a Monceau park környékét többször is megfestette.
Munkácsy
