Munkácsy életművének jellegzetes és jelentős műcsoportját alkotják a tájképek. Műteremben című, korszakalkotó programképén a festőállványon zöldes tónusú táj sejlik fel. Egyik külföldi tanítványa visszaemlékezése szerint Munkácsy lakásának falain is barbizoni tájábrázolások függtek. A festő szabadidejében, utazásai alatt is tájképvázlatokat, rajzokat készített.
A nagy történelmi kompozíciókkal, népi és nagypolgári életképekkel egy időben Munkácsy több mint hatvan tájképet festett, amely a gyűjtők által is kedvelt és keresett képtípus volt. Ez a műfaj végigvonul Munkácsy egész munkásságán, a fiatalkori romantikus stílusú, tájba helyezett életképektől kezdve (Vihar a pusztán) a barbizoni iskola szellemében festett erdőbelsőkön (Rőzsehordó nő) keresztül a kísérletező, oldott és már-már impresszionisztikus hangulati tájfestészeten (Poros út II.), vagy a Golgota drámai tájhátterén át az utolsó alkotó évek szimbolizmusba forduló városi tájélményéig (A monceau-i park este). Részben ennek, Munkácsy hosszan elnyúló érdeklődésének köszönhető a tájképeit jellemző téma- és stílusbeli változatosság, részben pedig annak, hogy ebben a kötetlenebb műfajban tudott a legszabadabban alkotni, kísérletezni, létrehozva a 19. századi magyar tájképfestészet számos fő művét.
A tájkép, amely az embernek a szabadság, a kötetlenség és a természetesség iránti mélységes vágyát tolmácsolja, a korszak meghatározó műfaja volt, és éppen ekkorra vívta ki önállóságát: a korábban események háttereként ábrázolt táj helyébe az önmagáért szemlélt természet került. Munkácsy olvasatában a táj mégis az ember által nyert jelentőséget: tájképein rendszerint megjelenik az ember vagy az emberi jelenlétre utaló jelzés. Tájképfestészetének legszebb darabjai azonban a nem kimondottan eladási céllal, inkább saját örömére festett, olykor vázlatos képek, amelyeken ritkán látható emberi alak: a természet egy darabjának személyes módon való tükrözése fejeződik ki bennük.
Munkácsy
