Munkácsy az 1870-es évek végétől, belépve a párizsi nagypolgárság és arisztokrácia világába, látványos csendéleteket, valamint gazdag enteriőröket és nagyvilági dámákat felvonultató szalonképeket kezdett festeni a rendkívül sikeres Mariano Fortuny és Alfred Stevens hasonló művei nyomán. A szalonzsáner (szalonéletkép) a korszak népszerű, keresett műfaja volt: a festményeken az előkelő körök jellegzetes társasági eseményeit ábrázolták.
Munkácsy szalonképei nagyon kelendők voltak a korban. Kompozícióihoz saját palotájának szobabelsőit, látványvilágát használta fel. Ekkorra már gazdagon berendezett otthona a reprezentáció tere is lett: a hetente megnyitott Munkácsy-szalon estélyek, fogadások, zenés és színházi előadások helyszíne volt, de itt mutatta be a mester legújabb műveit is a válogatott közönségnek. A szalonképek betekintést nyújtottak egy exkluzív közegbe: a művész csodálói és gyűjtői örömmel látták viszont a vásznon a varázslatos estélyek díszleteit, és vittek haza egy darabot - mint egy egyedi szuvenírt – ebből a pompázatos világból, ahova már meghívást kapni is megtiszteltetésnek számított. Ebben rejlik a szalonzsánerek mindenkori népszerűsége: az ábrázolt képtárgy egyszerre bensőséges és nagyvilági.
A korban igen divatos intim témájú nagypolgári élet- képeken belül külön csoportot alkotnak az ábrándozást megjelenítő festmények, amelyeken álmodozó, elrévedő vagy szunnyadó nők, gyermekek jelennek meg. Munkácsy is előszeretettel nyúlt a témához, csakúgy, mint francia kortársa, James Tissot, akit szintén a francia előkelőségek mindennapjait ábrázoló művei tettek híressé.
A szalonképek a marketinghez kiválóan értő műkereskedő, Charles Sedelmeyer szorgalmazására készültek és a Krisztus-képekhez hasonlóan a Munkácsy-márkát építették. Többségük a tengerentúlon talált otthonra neves amerikai, közülük sok New York-i magángyűjteményekben.
Munkácsy
