Mohamed BOUROUISSA
Holtidő (Temps mort), 2009 

színes videó hanggal; 18’05’’ 
A művész és a galerie kamel mennour, Paris jóvoltából
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Korának aktív tanújaként lehetne jellemezni Mohamed Bourouissát: a fotóalapú installációiról ismert művész elsősorban saját generációjáról kíván nyomot hagyni. Műszaki rajzot tanult, majd jelentős graffitis tevékenysége mellett elvégezte a művészeti főiskolát Párizsban, bár korábban ez az álom elérhetetlennek tűnt számára. Lévén, hogy az órák nagy hányada erősen nyugat-központú, „fehér-narratívát” alátámasztó művészettörténetet közvetített, Bourouissa számára jelentőségteljesebb elhivatásnak tűnt saját környezetének, a párizsi külváros hétköznapjainak rögzítése, az utca költészetének vizualizálása, amely messzemenően került közeg volt. Műveiben gyakorta állít szembe egyéneket – öltözködési, társadalmi, hatósági – kódokkal, átlépve a „magas” és „helyi” kultúra közötti, számára értelmezhetetlen szétválasztás okozta szakadékon: a (művészettörténeti) kódokat saját kulturális aspektusain keresztül írja újra. Művei többségében katalizátorként hatnak az adott közegben, hisz a sajtó által tömegével ontott sztereotípiákat felhasználva kívánja megkérdőjelezésre késztetni a nézőt. Holtidő című munkája két ütemben alakult, elsőként a mű fényképes elemei valósultak meg. Egy MMS-sel kezdődött, amit egy börtönbe került barátja küldött neki. Bourouissa megkérte – továbbra is SMS-ben kommunikálva –, hogy küldjön több dokumentációt bentről. Ezeket ő átdolgozta: az általa vis - szaküldött rajzok inspirálták a bent készült beállításokat, amiket barátja készített. A folyamat egyrészt a szerzőség eredetiségének megkérdőjelezéséről szólt, másrészt a bezártság mentális terét, magányát kívánta érzékeltetni. Ezt követte a második fázis 2009-ben: Bourouissa szabaduló barátját megkérte, hogy az illegálisan bevitt készüléket adja át egy bent lévő társának, aki ezzel átvette a közvetítő szerepét. A bezárt és szabadon mozgó ember közötti levelezés egy tanulási folyamat volt, kettős szerzőséget eredményezve immáron egy filmdokumentáció keretében. Ez a performatív hozzáállás tulajdonképpen erőforrássá avanzsálja a művet, hiszen a bezártságban új perspektívát nyitott az elítélt számára, és a közvetítés cselekménye új tartalmat adott az időnélküliségben.

KÁLMÁN Borbála