HTEIN LIN
Kéztár, 2012/2013 – folyamatban

gipszlenyomat(ok) és multimédia
változó méret
A művész jóvoltából
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 

Htein Lin, aki egészen fiatal korától hosszú és fájdalmas tapasztalatot szerzett a katonai hatalomról, azzal a céllal kezdte el a Kéztár című projektet, hogy vizuális és szimbolikus formában fogalmazza meg azokat az atrocitásokat, amelyekkel a cenzúra miatt a mianmari civileknek szembe kell nézniük. Htein Lin részt vett a 8888-as felkelésben (1988): két évig egy indiai menekülttáborban tartották fogva, ahonnan megszökött, hónapokig gerillaként harcolt a dzsungelben, majd elfogták és megkínozták. Évekkel később, 1998-ban, amikor újra művészként és színészként dolgozott – eredetileg joghallgató volt, illetve hagyományos színházi képzést is kapott –, egy éjszaka elvitték a hatóságok. Közel hét évre bebörtönözték, mert a neve szerepelt egy másik ’88-as tüntető levelében. Htein Lin, aki soha nem kapta meg a levelet, a börtönben továbbfejlesztette művészi képességeit, és még jobb festőként és performanszművészként tért vissza. Miután személyes okokból elhagyta Mianmart, 2012/2013-ban tért vissza, és belekezdett a Kéztár projektbe. Úgy döntött, hogy hangot ad (a szó szoros értelmében és egyénileg) az egykor bebörtönzött politikai foglyoknak, akiknek a számát csak az 1988 és 2012 közötti időszakban legalább 3000 körülire becsülik, de valós számuk ennél valószínűleg jóval nagyobb. A projekt még mindig folyamatban van, a cél az 1000 személy elérése. Az eljárás a következő: Htein Lin felveszi a kapcsolatot a volt foglyokkal (régi művészbarátoktól kezdve írókig, értelmiségiekig...), vagy ők keresik fel. Leül minden egyes személlyel, és begipszeli az illető alkarját, miközben beszélget vele, és rögzíti a beszélgetésüket – a begipszelés a gyógyulás szimbóluma. Gyűjteménye mára már majdnem 500 gipszöntvénynél tart. A Ludwig Múzeum jelen termében Htein Lin installációja részeként nagyjából kétszáz gipsz kézlenyomatnak kellene a polcokon képviselnie a ma is több ezres nagyságrendben politikai fogolyként börtönbe zárt mianmari civileket. Az év elején már előkészítettük a szállítást Yangonból, ám a 2021. február 1-jén bekövetkezett katonai puccs óta fenntartott hadi állapot és a máig tartó brutális megtorlások arra késztették a művészt, a kurátorokkal egyetértésben, hogy mind az ő biztonsága, mind az egy évtizede épülő „szóbeli archívum” tárgyi lenyomatainak biztonsága érdekében (a faládában utazó kezeket bármikor könnyen elkobozhatták volna a hatóságok, ami beláthatatlan következményekhez vezetett volna a mű tematikája miatt) más alternatívát keressünk a folyamatban lévő projekt bemutatására. Az aktuális politikai kontextus, a tragikus keretek között ismétlődő történelem arra sarkallta a művészt (ma több fogoly van, mint az elmúlt évtizedekben összesen), hogy egy 2021 júniusában, három hónap után szabadult fiatal alkotótársával készítse el soron következő performanszát, és kifejezetten az Előhívás kereteit figyelembe véve (az elmúlt két évben a pandémia és a puccs miatt nem készültek újabb lenyomatok) folytassa a projektet. Ily módon fordulhat elő, hogy Htein Lin projektjében a minden egyes kéznél ötujjas kézfej-tartás Moe Satt esetében háromujjasra csökkent, mely a mai napig sem szűnő felkelés által adoptált szimbólum. A 2012/2013 óta épülő performatív és performanszon alapuló projekt, az egyenként zajló gipszelések alatt készített hang- vagy képi dokumentáció révén rögzített anyag „oral history” jellegénél fogva a képzőművészeti színtéren jóval túlmutató súllyal bír: amellett, hogy a következő generációk számára képez erőforrást, összeköti a bebörtönzött kortársakat, és egy megismételhetetlen, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatot hoz létre társadalmi kereteken belül. Htein Lin szavaival élve, számára és a projektben résztvevő közösség számára a legfontosabb aspektus, hogy képesek legyenek elmélyíteni emberi mivoltuk érettségét. Azáltal, hogy a közönség az egykori rabokkal együtt szemtanúja lehet ezeknek a performanszoknak, a hivatalos narratívából kitiltott gondolatok felszínre kerülnek, és a folytonosság révén a performatív szeánsz ciklikus, élő aktussá válik. A művész így munkáján keresztül elérheti a többi embert, lényegében a közösségeket összekovácsoló traumagyógyítóvá válik – így lesz a művészet terápiás eszköz.

KÁLMÁN Borbála