Földszint - 10. nézet

Hunyadi László siratása (vázlat)

Madarász Viktor 

Csetnek (ma Szlovákia), 1830 – Budapest, 1917

Hunyadi László siratása (vázlat), 1859

olaj, vászon   65,3×81 cm 

Jelzés nélkül

Kölcsönadó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest (Ltsz.: 9231)

Az 1860-as években már több olyan kép keletkezik – elsősorban Madarász Viktor és Székely Bertalan festői működése kapcsán –, amelyek drámai hangvétellel fogalmazzák meg a nemzet sorskérdéseit. Madarász Viktor a „nemzeti romantika” korszakának egyik legjelentősebb festője volt, aki magányos magyarként, megrendelés és anyagi segítség nélkül, önerőből több mint egy évtizeden át Párizsban festette történelmi képeit. A legfontosabb műve az 1859-ben elkészült Hunyadi László siratása volt, mely a hős halála, a hős felmagasztalása kerettémába illeszkedik. 

Hunyadi László a törökverő Hunyadi János idősebbik fia volt, aki népszerűsége miatt kormányzó édesapja méltó utóda is lehetett volna. Így komoly riválisa volt az ifjú Habsburg-házi V. Lászlónak, akit a Hunyadiak ellenfelei juttattak a trónra. Hunyadit az ifjú király kivégeztette. A képen a budai Mária Magdolna templom sötét kápolnájának oltára előtt egy fehér lepellel leterített halottat – a lefejezett Hunyadi László felravatalozott tetemét – láthatjuk, akit anyja, Szilágyi Erzsébet és menyasszonya, Gara Mária gyászolnak. Hunyadit saját korában egy egész nemzet siratta, így a történet megfestése az 1849-es szabadságharc utáni önkényuralom idején nagyon is aktuális volt, és világosan utalt a magyarságot ért megaláztatásokra. Már Erkel Ferenc operája és Petőfi balladája révén a halott ifjú a megtiport nemzet szimbólumává vált. A szakrális jelleg, a helyszín és a sötét-világos kontraszthatás még tovább fokozza a drámai hangulatot, melynek legfőbb eszköze a sötét kápolnában világító két gyertya, a fehér (áldozati)lepel, a hősöknek járó rózsakoszorú és a gyászolók fájdalmának erőteljes gesztusokkal történő kifejezése. A festmény szerepelt a Pesti Műegylet kiállításán, melyen minden más bemutatott kép eltörpült hatása mellett. 1861-ben a Párizsi Szalonon is bemutatásra került, ahol elnyerte a Szalon egyik aranyból készült harmadosztályú érmét, ami akkor óriási dolog volt egy magyar művész, a magyar művészet számára is. A mű hatása ma sem csekélyebb. A lényegre törő kompozíció és a romantika eszközeinek bravúros alkalmazása ma is különleges figyelmet vált ki a nézőkből és a kritikusokból, egyúttal hazai történeti festészetünk kimagasló darabjává emeli.