Sterio Károly
Stájerlak, 1821 – Pest, 1862
Pihenő a gémeskútnál a pusztán, 1855
olaj, vászon 49×63 cm
Jelezve jobbra lent: C Sterio 855
Kölcsönadó: Kovács Gábor Gyűjtemény, Budapest (ID: 000070)
A magyar festészet felvirágzását a kortársak a táj- és életképfestőktől várták. Az alföldi rónaság gémeskúttal képtéma az egyike volt a nemzeti romantika legkedveltebb toposzainak. Stério Károly – aki az 1850-es években gyakran dolgozott a szolnoki művésztelepen – Pihenő a gémeskútnál a pusztán című képén, sok kortársához hasonlóan (id. Markó Károly, Barabás Miklós, Lotz Károly, Munkácsy Mihály) művészi szférába emelte a magyar tájat, a pusztát. A világos színharmóniákba burkolt hatalmas égbolt finoman oszladozó felhői alatt a szabadság érzését keltő végtelenség látványa, de a hétköznapok békéje, a csendes pusztai élet mindennapi valóságának nyugalma idéződik meg. Az alacsony horizontú festmény középpontjában a 19. századi festészet emblematikus eleme, egy, a sík vidék fölé emelkedő gémeskút áll, előtte itatóvályú, melyet az állataikkal oda érkező, szomjukat oltó emberek vesznek körül. Talán vadászaton voltak…
A néprajzi lexikon szerint a gémeskút uralkodó kúttípusa egész Közép- és Kelet-Európának, így a magyar vidéken is – sok helyütt a legutóbbi évtizedekig – az egyetlen vízhúzó szerkezet volt. A földbe ásott kútgödörből a kétkarú emelő elvén működő szerkezettel lehet felhúzni a vizet. Részei: a földbe mélyített ágas (gyakran élő fából kialakítva), melynek villásra vagy csapoltra kiképzett végébe vastengelyt erősítettek, e tengelyen forog az emelő szerepet betöltő gém. A kútgödör fölé nyúló végére erősítik a vödörtartó rudat (ostor, sudár), amelyen az abronccsal erősített favödör függ. A vízzel telt vödör súlyának egyensúlyozására a gém másik végére kő vagy fatuskó nehezéket (koloncot) erősítenek. A legtöbb vidéken a gémeskút az udvarban állt, de több faluban vagy annak határában voltak közös, szabad használatú gémeskutak is.
Különösen az Alföldön volt szokásos, hogy híradásra is szolgált: a látótávolságra legeltető pásztoroknak a gém feleresztésével jelezték a delelés, itatás, az étkezés idejét. Az alföldi tanyavilágban hasonló módon tudatták a napszámosokkal, mezei munkásokkal, hogy elérkezett a déli étkezés ideje, menjenek a tanyára. A nép szimpátiáját jelezte, hogy a 19. század kóborló betyárjait, bujdosóit a kútgém állásával figyelmeztették, ha pandúrok tartózkodtak a közelben, a csárda környékén.