Molnár József 

Zsámbok, 1821 – Budapest, 1899

Aligai szakadék, 1870-es évek

olaj, vászon   67×107 cm 

Jelzés nélkül

Kölcsönadó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest (Ltsz.: 8286)

A társadalmi háttérmozgások, a megerősödő nemzeti tudat a romantika tájképfestészetében is éreztette hatását. Az 1840-es években a természet csodálata megnövelte a hazai táj jelentőségét átformálva a tájkép jelentéstartalmát. A romantika hatására népszerűvé váló miliőelmélet alapján egy táj jellemző vonásai a benne élő nép karakterét is meghatározza. Ennek értelmében hazai tájaink közül jónéhány nemzeti szimbólummá vált, melyek puszta említése és főként látványa a magyarsággal és az országgal való azonosulást jelentette. A kor magyar esztétikai felfogása szerint a tájkép nem csak felmagasztalja azt, ami a természetben már maga is „elragadó szépségben tündököl”, de magába zárja a természet elemeiben rejlő szimbolikus jelentést is.

A Balaton a 19. század elején vált kedvelt témájává a festőknek, és népszerűsége a későbbieken sem csökkent. A magyar puszta mellett a tó csillogó víztükre, a rónával rokonított látványa is gyakran megjelent a festményeken. A század elején a Kisfaludyak – Sándor és Károly – irodalmi működése révén vált ez az idillikus táj népszerűvé, majd Szerelmey Miklós litografált Balaton Albuma (1848), a Divatcsarnok Tájképi vázlatok rovatának 1853-as Balaton-vidéki illusztrációi, Jókai Mór elragadó tájleírásai a Vasárnapi Újság 1858-as sorozatában – aki szerint „az egész táj mosolyog” –, a Balaton-vidék festői pontjairól készült album (Zahlhauser rajzaival, 1860) előlegezték meg a festmények divatját. Népszerűségének legfőbb oka a táj különleges szépségében, változatosságában, egyediségében rejlett. 

Az egykori Markó tanítvány, Molnár József Aligai szakadék című idilli festménye különleges természeti motívumot örökít meg, a puha löszfalban keletkezett szakadék látványát, s oly természetesen, hogy a szurdok alján még egy pásztor is ácsorog a birkáival és kutyájával. Az előtér sötét foltjainak ellentétpárja a tó vizének csillogó víztükre s az égbolt kékjét árnyékoló felhők – az atmoszféra jelzői –, sejtetik a derült égbolton pillanatok alatt feltűnő viharfelhők lehetőségét.