Markó András 

Bécs (Ausztria), 1824 – Viareggio (Olaszország), 1895

Vízvezetéki romok Róma közelében, 1860

olaj, vászon   85×120 cm

Jelezve jobbra lent: And.Markó 1860

Kölcsönadó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest (Ltsz.: 2816)

Id. Markó Károly a magyar tájképfestészet első, nagyhatású, iskolát teremtő mestere. Pályája csúcsán a firenzei akadémia mellett a velencei és az arezzói is tiszteletbeli tagjává fogadta. A fiatal magyar festők szívesen keresték fel olaszországi otthonában, hogy tőle, mint a legnagyobb magyar festőtől a tájfestés rejtelmeit megtanulják. Elsősorban gyermekei – Károly, András, Ferenc és Katalin – követték témáit és stílusát, de számos itáliai, és Itáliában tartózkodó európai művész mellett Barabás Miklós, Kerpel Lipót, Ligeti Antal, Molnár József, Kovács Mihály, Szilassy Géza, valamint Telepy Károly művészetére is nagy hatással voltak képei. Markó nem erőltette tanítványaira a maga stílusát, a szabad természetbe küldte őket rajzolni-festeni és szerető megértéssel korrigálta műveiket. Visszaemlékezések szerint hasznos tanácsokat adott a maga „szerény, előzékeny, bölcs, segíteni kész módján”, s növendékei megtanulhatták tőle, „hogy bár a tudás útja meredek, göröngyös, sok buktatókat rejt, hosszú és nehéz – de nem lehetetlen”. Gyermekei közülük mindegyik festett, de apjuk hírnevét egyikük sem érte el. Markó András igyekezett más stílusban festeni, életképein közeledett a realizmushoz, míg tájképein inkább romantikus motívumok jelennek meg, amint a Vízvezetékromok Róma közelében című látványos képe is mutatja. Az állatok, a beszélgető pár és a vihar közeledését jelző sötétlő felhők a legfontosabb hangulati elemek a kompozícióban.