KOVÁCS Mihály 

Tisza-Abád [Abádszalók], 1818 – Budapest, 1892

Az utolsó hajótörés, 1886 körül 

olaj, vászon   43,5×53 cm

Tulajdonos: Egri Főegyházmegye – Érseki Líceumi Múzeumi letét, Kovács Mihály hagyaték (Ltsz.: DIV 55.165.)

Az allegória műfaján belül igen kedvelt téma volt a hajótörés – valós eseményként vagy fikcióként – történő megjelenítése. Kovács Mihály Az utolsó hajótörés című képe azonban nem csak egy vízen hánykolódó mentőcsónak ábrázolása, egyben kettősportré is. A festő Kovács Mihály és barátja, Tárkányi Béla pap-költő 36 éven át tartó barátságának állít emléket ez a kis festmény. Tárkányi egy 1858-ban írt levélrészlete szinte előrevetített programja a jóval később megszületett képnek: „Bár egy hajótörést festenél azon momentumban, midőn az utolsó hajóroncson csak a kapitány és a hajó papja kezet fogva sietnek a végórához, az örvényhez… Két ily alak is fölényes hatású képet adna..., íly két arckép aztán méltó emléke lesz barátságunknak...” Hogy e vízió mikor érlelődött Kovácsban képpé, hogy Tárkányi 1886-os halála fölött érzett fájdalmának eredménye-e, csak feltételezhető. Ezen a színeiben és ecsetkezelésében is oldott művén indulatai, érzelmei dominálnak. A két művész – költő és festő – barátsága itt azt a soha véget nem érő küzdelmet jelképezi, melyet az ember a sorssal és a mulandósággal szemben szakadatlanul folytat. A természet örökléte s az ember halandósága áll itt egymással szemben, s a tenger ereje a barátság erejével veszi fel a küzdelmet. – Ez a küzdelem azonban nem lehet kétséges, az emberi halandósággal áll szemben a halhatatlan természet. Azonban a természet a lélek hiányával fizet öröklétéért, még az emberi szeretet, a barátság, és a hit mindezek fölé emeli a halandót. A derülni látszó ég s a fény felé tartó csónak láttán a barátság javára tűnik eldőlni a küzdelem a lélektelen, tomboló természettel szemben, a hit ereje – a felemelt kereszt – védelmében.