Orlai Petrich Soma

Mezőberény, 1822 – Budapest, 1880

Petőfi Sándor Mezőberényben, 1848

olaj, vászon   67×52 cm

Jelzés nélkül 

Kölcsönadó: Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (Ltsz.: 142.)

A romantika festészetének legfőbb forrása az irodalom volt. Különösen fontos Petőfi Sándor (1823. január 1 – 1849. július 31.) személye. Jelentős kultusz épült köré azáltal, hogy szellemi és lelki inspirálója volt az 1848-as pesti forradalomnak (a Talpra magyar), majd harcolt a tragikusan végződött szabadságharcban. 1849-ben Bem apó iránti tiszteletből állt be a honvédek közé, de sajnos a segesvári csatában rejtélyesen eltűnt. Ez tovább fokozta a személye körüli titokzatosságot és a mítoszt, amelyet rokona, Orlai Petrich Soma festő is táplált azáltal, hogy számos festményt készített róla még életében, sőt halála után is. Valóságos nemzeti hőssé vált. 

Itt most az egyik legnépszerűbb portréját mutatjuk be, amely Mezőberényben készült 1849 nyarán, ahonnan Erdélybe utazik, s részt vesz a segesvári csatában. A festményt a Vasárnapi Újság 1880. június 27-i száma tette először közzé Pollák Zsigmond átrajzolásában, mely akkor még Petőfi István, a költő öccse tulajdonában volt. Szinte megrendezett a háttér, a festő mindent összeszedett, ami jellemző volt a költő életére. Mivel Szendrey Júliának szánta, Petőfi jobbján jól látható a kettejük szerelmére utaló karikagyűrű. 

Az újság leírása szerint a kép „ugy tünteti föl Petőfit, a mint magyaros modorú esztergályozott támlájú karosszéken ülve, hosszú szárú csibukos török pipáját a földre eresztve, kissé féloldalt tartott fejjel a távolba néz, mialatt balkeze egy térdére tett könyvön nyugszik. Reggeli pongyolában van. Tiszti egyenruháját levetette s az ott fekszik mellette a pamlag szélén, leborítva zöld színű köpenyével, mely fölött a vadászokéhoz hasonló alakú fekete kalap látható, csatos szalaggal és piros strucztollal [később ezt Kossuth-kalapnak nevezik]. A köpönyegre támasztva látszik a nehéz, széles, görbe fringia, Petőfi tábori öltözetének ez egyik sajátságos kiegészítője, széles kosarával. Ő maga egy ingujjban ül, uniformisából csak a szűk sötétszürke nadrág van testén, derékon körülkötve vörös gyapot-shawllal, míg lábait zölddel szegélyezett piros szattyánbőrből készült könnyű reggeli csizma borítja. Mellette diófaszinre festett faasztalka áll, tetején és alsó polczán könyvekkel, füzetekkel és hirlapokkal, míg az asztal fölött egyike látható az alföldi róna ama tájképeinek, melyekért a költő annyira rajongott. Orlay említi, hogy a költő szeszélye volt magát ily helyzetben és öltözetben vétetni le.” A festmény a szerkesztőségből a Nemzeti Múzeum letétébe került Petőfi István és Orlai halála miatt. 

Petőfi mezőberényi tartózkodásáról és Erdélybe távozásának körülményéről barátja, Bonyhay Benjamin, mezőberényi birtokos, akkor békésmegyei számvevő hiteles leírása is a Vasárnapi Újságban jelent meg 1881. február 27-ben, mely beszámoló végén Bonyhai közli: „Minthogy pedig az én százados öreg karosszékem (…) a Petőfi utolsó arczképének természet után Orlai által lett lefestésénél, mint a festvény kiegészítő része megörökíttetett, habár én ezen, atyáim után örökölt, ereklyeként megőrzött kedves bútordarabomtól, melyhez engem szinte annyi édes emlék köt, nehezen válok is meg: mindazáltal hazafiúi kötelességet vélek teljesitni, midőn azt a nemzeti múzeumnak, a hol Petőfinek azon arczképe is őriztetik, ezennel rendelkezésére bocsátom.”