JOHANN CHRISTIAN BRAND (1722–1795)

Emmausi zarándokok, 1780 körül

olaj, rézlemez, 60x44 cm; jelzés nélkül
Képzőművészeti Gyűjtemény, ltsz: 82.119.

Magyarországon csak az 1800-as évektől kezdett kibontakozni az önálló tájképfestészet műfaja, melynek előzményei a figurális kompozíciók hátterében kirajzolódó tájrészletek voltak. Miként a képzőművészet egyéb ágaiban, a tájábrázolásban is ösztönzőleg hatottak a bécsi mesterek, akiknek sokszorosított grafikai lapjai közkézen forogtak, s követendő példát mutattak.
Nem csupán metszeteivel, de magyarországi működésével is inspirálta a műfaj fejlődését Johann Christian Brand, a 18. századi tájképfestés egyik legkiválóbb osztrák képviselője. Megbecsültségét jelzi, hogy Bécsben akadémiai tanárként működött. Magyarországon az 1750-es években Pozsony közelében, az arisztokrata Pálffy család birtokán dolgozott.
Brand Miskolcon őrzött festménye, amely 1982-ben helybéli magánszemélytől, vásárlás útján került a múzeum gyűjteményébe, egykor a gróf Andrássyak tiszadobi kastélyát díszítette. A tájképi háttér előtt ábrázolt életképi jelenetben bibliai témát ismerhetünk fel. A Lukács evangéliumában részletesen leírt történet szerint Jézus Krisztus kereszthalálát követően két tanítványa Jeruzsálemből épp hazafelé – Emmausba – tartott, mikor egy vándor szegődött melléjük. A mély gyásztól sújtott tanítványok sokáig nem ismerték fel, hogy útitársuk maga a feltámadt Megváltó. A bibliai példázat a barokk korban, a zarándoklás szokásának népszerűsítésével összefüggésben vált kedvelt ábrázolási témává. Az evangélium vonatkozó sorai a keresztények olvasatában a kegyhelyek felkeresésének Istennek tetsző, érdemszerző voltát igazolják.
Noha az alkotás a néző számára komoly és elgondolkodtató narratívát kínál, az emberi alakok csupán másodlagos szerepet játszanak. A mester figyelmét nem annyira a hétköznapi életképként is értelmezhető jelenet előadása, mint inkább a gondosan megkomponált természeti idill részletgazdag, finom kidolgozása kötötte le. A festmény előrevetíti a tájábrázolás fejlődésének további útját, amely a figura nélküli, a kizárólag önmagáról szóló tájportré felé vezet.
Pirint Andrea