EDVI ILLÉS ALADÁR (1870–1958)

Segesvári részlet, 1896

akvarell, papír, 52x40 cm; jelzés balra lent: Illés A. 96
Képzőművészeti Gyűjtemény, ltsz: 53.201.1.

A 19. századi magyar festészetet érintő hatások között szórványosan bár, de megtaláljuk az angol akvarellfestészet mérvadó szerepét. Ez elsősorban a tájkép műfajban érhető tetten, a művészek úti élményeinek rögzítésével összefüggésben. A század utolsó évtizedeiben induló nemzedék egyik legtehetségesebb akvarellistája Edvi Illés Aladár volt. Miután a budapesti Mintarajziskolában és a párizsi Julian Akadémián többéves, alapos képzésben részesült, Londonba is eljutott, ahol az akvarell angol mestereit tanulmányozta, akiknek példaadó művészete mindvégig fontos maradt számára.
Edvi Illés még növendékkorában (1891-ben) vívta ki első sikereit vízfestményeivel. A millennium évében készített Segesvári részlet egy erdélyi tanulmányút emléke, feltehetően egy kisebb, a várost és környékét megörökítő műcsoport darabja lehet. Korabeli beszámolókból tudjuk, hogy a festő több segesvári témájú képet állított ki ekkoriban (egyikük az uralkodó, Ferenc József tulajdonába került). A témaválasztás erős történelmi érdeklődést sugall, ami szorosan összefügg a régi szász város középkori eredetű – ma már műemléki – központjának jellegzetes, festői atmoszférájával. A szinte fényképi hűségű, naturalista jellegű kép jól azonosíthatóan idézi fel a vár nyugati kaputornya közelében lévő kisebb bástyát/tornyot, háttérben a várhegy csúcsán álló Hegyi templom alakjával. Stílusában nélkülözi az akvarellre jellemző könnyedséget, mégis kiforrott, magabiztos mesterségbeli tudásra vall, ahogy az egyszerre pontos és foltszerű festésmóddal – a szürke, a kék, a barna és a zöld hűvös árnyalataival – érzékletesen újrateremti az ódon hangulatú várterület nemes és rusztikus kinézetű épületekből összeálló utcarészletét. A teret balról egy mélybe nyúló házsor zárja le, mely a kép függőleges felezővonalában ér a magas tetős, málladozó falú bástyához, míg jobb oldalt egy alacsony kőfal húzódik, melyen túl a növényzet szabadba nyíló teret sejtet. A kanyarodó falusias földút szélén apró szárnyasok, messzebb, a bástya előtt egy kis emberfigura teszi elevenebbé a képet.
A festmény szerepelt a Nemzeti Szalon 1899-es miskolci kiállításán, onnan vásárolta meg báró Vay Elemér főispán és ajándékozta az épp akkor létesített Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeumi Egyesületnek – a Herman Ottó Múzeum jogelődjének. Ugyanez év végén már az Egyesület tulajdonaként állították ki Budapesten, és az Új Idők című hetilap fotót is közölt róla.
Barkóczi Ákos