FÉNYES ADOLF (1867–1945)

Szolnoki utca fekete sertésekkel, 1904

olaj, vászon, 110x145 cm; jelzés jobbra lent: Fényes A. 1904
Képzőművészeti Gyűjtemény, ltsz: 78.181.

Az Asztalos című művén kívül egy falusias miliőt idéző kisvárosi utcakép is reprezentálta Fényes Adolf művészetét a múzeum korábbi képtárában. Fényes ugyanahhoz a generációhoz tartozott, mint a nagybányai festőiskolát megalapító mesterek (pl. Ferenczy Károly), s realista hangvételű munkái után velük párhuzamosan (bár valamivel később) ő is a plein air képalkotás szellemében újította meg a magyar festészetet a század első évtizedében. Fényes azonban nem Nagybányához, hanem elsősorban Szolnokhoz kötődött, ahol egyes források szerint már az 1890-es évek elején gyakran megfordult (és festett is), míg önéletrajzában az olvasható, hogy 1899-ben ment először Szolnokra. Akárhogy is, 1902-ben már elismert festőként a művésztelep alapító tagjai között volt, s attól kezdve nyaranta hosszú időt töltött a városban, melyre kecskeméti származása és az alföldi tájjal kapcsolatos gyermekkori emlékei révén is jól rá tudott hangolódni. Szolnokon kívül kedvelt alkotóhelye volt még ekkoriban Vác és Szentendre is.
A Szolnoki utca fekete sertésekkel készítési éve kitüntetett időpontnak tűnik az életműben. Az egyre több kisvárosi és falusi tájkép sorában Fényes ugyancsak ekkor alkotta meg híres Babfejtők című képét, mely friss, dekoratív színhatásokra épülő, impresszionista jellegű stílusának egyik legszebb darabja. A Szolnoki utca… minden ízében ugyanazt a fénytelt festőiséget tükrözi, mint a Babfejtők, csak még nagyobb – szokatlanul nagy – méretben, ám részben épp ennek következtében kisebb intenzitással. A horizontális formátumú kép tekintélyes méretének hatására mintha csak magának a nézőnek is a kép szemlélő szereplőjévé kellene válnia, mely benyomást az is szuggerálja, hogy a mélységében ábrázolt utcarészletet – a staffázst képező sertésektől eltekintve – nyugodt, üres, kihalt állapotban látjuk. A figyelem ezáltal a tiszta látványra összpontosul, az „igénytelen” téma a festői látásmód okán nyer jelentőséget. A tér mélyülését a kétoldalt befelé nyúló töretlen házsorok és a földes utca közepén átlósan húzódó árok vonalai mentén érzékeltetve ábrázolta a festő, távolabb egyre kisebb méretű és csak foltszerűen jelzett képi elemekkel. A látvány aszimmetrikus kivágatú, amennyiben a nézőpont nem középen, hanem a jobb falsík mellett van kijelölve. A napsütötte, illetve árnyékba borult utca harmonikus, derűs hangulatát fény-árnyék ellentétet jelző világosabb-sötétebb felületek teremtik meg, amiket kontrasztok és reflexek gazdag játéka tesz színpompássá. Minden elem a napfény színteremtő erejét, a látás örömét hirdeti, a házsor vetette mély árnyék is, amely kékes-lilás-szürkés árnyalatokat rejt, kiemelve és kiegészítve a világosabb területeket, melyek egy nagyjából felező átló mentén válnak el a kompozíció árnyékos jobb oldalától. Mint Fényes ekkoriban készült legtöbb tájképén, a formáló erő itt is szinte tapinthatóvá válik a szem számára a sima, vaskos faktúrában. Ezúttal az árokban kotorászó lilásfekete malacok foglalják el a dekoratív hatású falusi emberfigurák helyét.
A festményt Borsod vármegye vásárolta az 1910-es felvidéki vándorkiállítás miskolci tárlatáról, majd 1978-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács ajándékozta a Herman Ottó Múzeumnak.
Barkóczi Ákos