TIHANYI LAJOS (1885–1938)

Kanyargós út, 1913 körül

olaj, vászon, 53x60 cm; jelzés balra lent: Tihanyi Lajos
Képzőművészeti Gyűjtemény, ltsz: 77.43.

A huszadik század elejének új képzőművészeti irányzatai – az expresszionizmus, a kubizmus, a konstruktivizmus és a futurizmus – által inspirált magyar avantgárd festészet nagyobb hullámokat vetve először az 1909 és 1912 között aktív Nyolcak művészcsoport működésében nyilatkozott meg. A csoport – Berény Róbert után – második legfiatalabb tagja volt a rendkívüli rajztehetséggel és karakterérzékkel megáldott süketnéma festő, Tihanyi Lajos. Képei közül főképp az őt körülvevő művésztársakat, barátokat és a kor számos meghatározó szellemi alakját ábrázoló portréi, illetve önarcképei váltak nevezetessé, melyek torzító módon, sajátosan expresszív stílusban emelik ki a személyiséget tükröző lényeges jegyeket. E művek modern kifejező ereje alapján Tihanyi festészetét többen az osztrák Oskar Kokoschkáéval állították párhuzamba. A portrék mellett azonban Tihanyi nem kevésbé kvalitásos tájképeket is festett, legjobb darabjain a képi tektonikát hangsúlyozó cézanne-i szemlélet nyomait mutatva. Életművének jelentős vonulatát alkotják a tájképek az 1907-re datálható pályaindulástól az 1910-es évek végéig. 1919-ben a baloldali kötődésű festő elhagyta az országot, előbb Bécsbe, majd Berlinbe költözött, végül Párizsban telepedett le. Művészetének ebben az egyre inkább absztrakt irányba elmozduló második korszakában a tájkép műfajának már nem volt meghatározó szerepe.
A Kanyargós út meglehetősen puritán formában, figurális elemek nélkül dolgozza fel a kiválasztott tájrészletet, csak a színek és a képszerkezet kifejező harmóniájára koncentrálva. A festő alapjában mindössze négy markáns szín: a zöld, a lazacos rózsaszín, a kék és a lila többféle árnyalatából építi fel a tájat. Nagyvonalúan és lendületesen felvitt színfoltokból formálja szabálytalan idomszerűvé a fák lombozatát és a földút hajlatait, s ezek bár nagyjából ugyanakkora arányban töltik be a kép felületét, mint az ég, a távoli dombvonulat és a kis vízfelület, mégis uralják a látványt, a viszonylag szűk elő- és középtér plasztikus formáira irányítva a figyelmet. Az út erős rövidülésben tör befelé az előtér feszülő izomköteghez hasonló centrumából, s energikusan kanyargó vonala a hirtelen mélyülő tér érzetét kelti.
A festmény az életműben ismert legközelebbi párhuzamai alapján talán 1913 nyarán készülhetett, amikor Tihanyi a felvidéki Szécsénykovácsiban több nagyon hasonló tájképet alkotott. Egy másik szécsénykovácsi eredetűnek tartott művén valószínűleg ugyanaz a kis híd látható, mint a Kanyargós úton. Képünk vakkeretén fennmaradt egy ceruzával írt, talán a festőtől származó töredékes felirat, amely 1914. augusztusi datálásra is utalhat.
A képet 1977-ben, a BÁV 42. képaukcióján vásárolta meg a Herman Ottó Múzeum.
Barkóczi Ákos