ELEFÁNTCSONT

Az elefántcsont, vagyis az agyar valójában fogzománc, és bár küllemre nagyon hasonlít a csonthoz, nagyítóval vizsgálva a csontgombokon árulkodó jeleket: apró, fekete pettyeket, pontokat, valamint likacsos felületet találunk, míg az elefántcsont tömörebb, és a fákéhoz hasonló évgyűrűk figyelhetők meg rajta.

Az egzotikus elefántcsontot mindig is luxusanyagnak, státusszimbólumnak tekintették, ennek következtében aprólékosan kidolgozott elefántcsont gombokkal találkozhatunk az arisztokrácia öltözetein. A 18. századi rokokó mesterei előszeretettel díszítették gyöngyházberakással, kifinomult festéssel az értékes gombokat. Az 1800-as évek közepétől azonban szerepét egyre inkább átvette két új alapanyag: a Dél-Amerikából származó tagua pálma diószerű termése, amelyre növényi elefántcsontként is tekintettek, valamint az 1869-ben feltalált legelső műanyag, a celluloid.

TEKNŐSPÁNCÉL

A Csendes- és Atlanti-óceánban élő közönséges cserepesteknős pikkelyes páncélja a legritkább gombalapanyagok egyike. A lemezek márványos, változatos mintázatát és mély áttetszőségét az ókortól fogva nagyra értékelték, széles körben használták többek között ékszerek, fésűk, szelencék, apróbb dísztárgyak, de akár intarziás bútorok számára. A páncélt először vízben forralva lágyították, majd a pikkelyeket prés alatt kisimították, a megfelelő formára kivágták, végül polírozták. Bár egzotikus mintája, egyedi barna színárnyalatai önmagában is látványossá tették, az ebből készült dísztárgyakat gyakran gazdagították rendkívül finom ezüst-, arany- vagy akár gyöngyházberakásokkal.

Egészen az 1930-as évekig hazánkban is az úri öltözetek kiegészítője volt a teknőspáncéllal díszített hajdísz, retikül, mandzsettagomb, övcsat, sétabot, napernyő- vagy esernyőnyél, majd a különleges alapanyagot egyre inkább szaruval, később műanyagokkal helyettesítették. Napjainkban már nemzetközi egyezmény tiltja a veszélyeztetett közönséges cserepesteknősök kereskedelmét.