VIASZ

A viaszfestést, más néven enkausztikát az ókor óta a táblakép- és falfestészet műfajaként tartották számon. Az eljárás lényege, hogy a festékpigmenteket felmelegített méhviaszba, mint kötőanyagba keverték, majd az összeolvasztott keveréket kő, fa vagy fém alapra egyszer vékonyan, lazúrosan, máskor vastag, plasztikusabb módon vitték fel. A különböző, egymásra felépített rétegek révén e technika aprólékos, természethű ábrázolást tett lehetővé. Az enkausztika egyik legfontosabb jellemzője a rendkívüli tartóssága: a felületen nem jelennek meg repedések, a kép érzéketlen a nedvességgel szemben, a színek évszázadok múlva is frissek maradnak. Az eljárás egyetlen ellensége a magas hő.

Az ókorban épületek külső és belső díszítésre, miniatűrök festésére használták, míg a középkorban a kézműiparban is széles területen alkalmazták. A forróviasszal festők, az ún. enkauszták külön kézművescéhet alkottak, színes épületdíszítéseket, címer- és cégérfestést, valamint hajófestéseket is vállaltak.

A viaszfestés a 18-19. században újabb reneszánszát élte a díszítőművészetekben. A dísztárgyak, medalionok, kitűzők felületein gyakorta visszaköszönt e technika, és kevés számban fennmaradt gombok is tanúskodnak róla. E díszgombok teste többnyire rézből készült, a miniatűr festményt pedig vékony üveglappal zárták le. Az ábrázolások között leginkább rokokó vagy éppen romantikus stílusban festett zsánerjelenetekkel találkozunk.

SZARU

A szarugomb szarvasmarhák szarvából, esetleg porrá őrölt patákból, csülkökből készül. A szaru anyaga a keratin, amely a szőrt és madártollakat is jórészt alkotja. A legjobb minőségű az ökörszarv, a tehenek szarva ugyanis kisebb és gyengébb. Nagyságra, alakra, színre igen különböző lehet: fehértől sötétbarnáig minden árnyalat előfordul, gyakori a szürke-barna csíkos és foltos is. A kisebb kérődzők, juhok és kecskék szarvai többnyire őrölt állapotban kerültek feldolgozásra.

A szarut lágyítani szükséges a feldolgozáshoz. Kezdetben hosszasan vízben áztatták, forralták, hogy ekképpen megpuhítva alkalmassá tegyék a feldolgozásra. A szaru egy 19. századi találmány nyomán válhatott még inkább gombalapanyaggá: a vízgőz lágyította szarut ugyanis lisztté őrölték, majd kötőanyagok hozzáadásával préselték, formázták, a kész darabokat pedig – leginkább feketére – festették.

Magyarországon a 17. században a fésűs céhek foglalkoztak szarugombkészítéssel mint mellékággal, a jóval jövedelmezőbb fésűkészítés mellett. Az Első Magyar Szarugomb és Fémárugyárat 1840-ben jegyezték be Budán, majd egészen a II. világháborúig sok kisüzem foglalkozott az előállításukkal. Az 1960-as évekig a húsipari vállalatoktól, vágóhidaktól még nagy számban érkeztek szaruszállítmányok a nagyüzemi gombgyárakba. A tejkazeinből készült, galalit néven is ismert műszaru azonban fokozatosan kiszorította a valódi szarugombot, amelynek készítésével csupán néhány kisiparos foglalkozott tovább. Napjainkban ismét keresett kiegészítői az elegáns öltönyöknek, kosztümöknek.