PITYKE- ÉS DÍSZGOMBOK
PITYKEGOMBOK, DÍSZGOMBOK VITRIN
PITYKEGOMBOK
A pitykegomb, azaz a füles, üreges fémgomb az egyik leghosszabb múltra visszatekintő, jellegzetes öltözetkellékünk, amely az évezredes használatot követően napjainkban is kedvelt kiegészítője a hagyományőrző viseleteknek.
A Kárpát-medencében a pitykegombhoz formailag nagyon hasonló tárgyak szórványosan már a bronzkori sírleletek között is előfordultak, bár ezek valószínűleg inkább öltözetet díszítő veretek lehettek. Füles, még többnyire tömör fémgombok visszatérő leletei a 9-11. századi ásatásoknak. A ma ismert gömbölyű vagy tojásdad alakú, fémlemezből összeforrasztott, szalagfüllel ellátott pitykegombok a késő középkortól, a 13-14. századtól jelentek meg, és felépítésüket tekintve alig módosultak az évszázadok során. Alapanyagként többnyire rézötvözetek és ezüst, később – szerényebb kivitelezésben – ónötvözetek és alpakka szolgáltak. A fémlemez domborítása, sodronnyal vagy aprólékos véséssel való díszítése jellemző ötvöseljárásoknak számítottak, de a legfinomabb minőséget minden bizonnyal a filigrán technika eredményezte. Olykor e hajszálvékony fémhuzalból építették fel a pitykék teljes gombtestét.
A nemesi férfiviseletet ékesítő pitykegombok a 19. századtól a paraszti kultúrába is begyűrűztek. Számos, tájegységenként eltérő díszítési mód alakult ki. A legegyszerűbb kialakítású gömbölyű, vagy nyitott hátú félgömböt formázó pitykegombok mellett jellegzetes típusai többek között a barázdált, csavart turbántekercses gomb, a mákgubó, a kissé kúpos macskatöke, a sokszögűre formázott metszett, vagy a tekintélyes méretű vajdagomb is. Csúcsdíszként gyakori az akár többrétegű szirmozás vagy gallérozás, valamint a kis gömbben végződő csecses vagy tornyos változat. A katonai egyenruhák jellegzetes kiegészítője volt a fenekelt gomb.
DÍSZGOMBOK
Az ötvösmívű gombsorok évszázadokig a nemesi férfiöltözet díszei voltak, az ékkövekkel, zománccal díszített mellboglárokkal, mentekötővel, széles övvel, süvegforgóval, díszszablyával és sarkantyúval egyetemben teljessé téve a férfiruházatot. A nemesfém gombok az ékszerekhez hasonló hangsúllyal rendelkeztek az öltözeten, készítéstechnikájuk, díszítésmódjuk azonos volt. Az ötvösmesterek gyakran gazdagították azokat ékkőberakással, ásványokkal, féldrágakövekkel, de igazgyönggyel, gyöngyházzal, vörös korallal is. A kifinomult vésetek, aprólékos filigránmunkák mellett jellegzetes díszítőelemként tűnt fel a 17. században a készítés helyéről erdélyi zománcnak nevezett új technika. Az erdélyi virágos reneszánsz stílus válfajaként a vékony fémszalaggal keretezett zománcrekeszeket égetést követően színes, üde virágokkal, szirmokkal, levélerezettel, pettyekkel festették.
A vagyont érő ékszerek nem csupán reprezentációs, rangot és státuszt kifejező funkcióval bírtak, hanem a bizonytalan, háborús időkben könnyen mobilizálható értéktárgyakként a kincsképzés, a tezaurálás legbiztosabb formái is voltak.
A történelmi magyar díszöltözet előzménye – keleti hatásokat ötvözve – a 15-16. században alakult ki, majd évszázadok alatt formálódva, az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően nyerte el végleges formáját díszmagyar viseletként, a nemzeti tradíció és a nemzeti öntudat képviselőjeként. A ruházathoz illő, újonnan készített ékszerek, gombok az 1860-as évektől komplett készletbe rendezve is megrendelhetők voltak. A szimbolikus tartalommal bíró viseletek felöltésére nem csupán a bálok, egyházi vagy állami ünnepek nyújtottak alkalmat, hanem mindenekelőtt olyan, kiemelkedő jelentőségű események, mint a királykoronázások, valamint az ország ezeréves fennállását ünneplő 1896-os millenniumi ünnepségsorozat. E jeles eseményeken az arisztokrácia tagjai szívesen vették elő a kincstárból és öltötték magukra főrangú elődeik pompás öltözékeit, ékszereit és díszfegyvereit, sok esetben átszabva, restaurálva, újrafoglalva a családi örökséget. Az évszázados múlttal rendelkező, történelmi jelentőségű öltözetek használata nem csupán a nemesi családok reprezentációs igényéről, hanem őseik és a magyar tradíció iránti tiszteletéről is tanúskodnak.
A pityke- és díszgombokat nem közvetlenül a ruhadarabra varrták rá, hanem a gombfüleket átfűzték a gomblyukon, a fonákoldalon pedig bőrszíjjal, zsinórral, vagy szövetből készült gombpárnával rögzítették. Ezzel az eljárással a sokszor az öltözetnél is nagyobb értéket képviselő gombok cserélhetővé váltak, továbbá megkímélték az öltözet elejét, hiszen a fémgombok súlya így nem okozott sérülést a szöveten.