LÓDENKABÁT

A gyapjúból készülő, nehéz, ám melegen tartó lódenszövetet a 16. századtól Tirolban kezdték gyártani. A tömör szerkezetű szövet kötésmódja miatt vízlepergető hatással is bírt. E tulajdonságainak köszönhetően először vadász-, erdész- és katonai öltözetek, lótakarók céljára alkalmazták, majd a kiválóan festhető gyapjúszövetből a 20. században női ruhák, szoknyák, blézerek, férfi- és gyermekruhák, kabátok is készültek. Az alkalmazott színek azonban többnyire megmaradtak az eredeti felhasználást tükröző földszínű árnyalatoknál, mint a barna, rozsdabarna, olajzöld, szürke, illetve fekete.

Divatruhaként már a két világháború között is kínálták lódenkabátot a konfekcióüzletek, de a magyar öltözködéskultúrában igazán csak az 1950-es években jött kényszerű divatba, amikor a szocialista ideológia a divatra is kiterjesztette befolyását. A dolgozó nő és férfi ruhatára csak néhány, minden egyéniséget nélkülöző alapdarabból állt, az öltözködés fő szempontjai a praktikum és célszerűség voltak. Az ormótlan, unalmas szabású, ám tartós és meleg lódenkabát ekkor vált a szegényes és uniformizált viseletek szimbólumává, egyben egy történeti korszak lenyomatává is. 

Az első, nagyipari tömegtermeléssel előállított lódenkabátokat az 1951-ben megnyílt Zalaegerszegi Ruhagyárban készítették, és bár hamarosan többféle minőséget is kínáltak belőle, az 1970-80-as évekre leáldozott a divatja. A vásárlók egyre inkább a könnyebb gyapjú- és szövetkabátokat keresték, esetleg az idősebb korosztály hordta még a téli hidegben a megszokott, régi lódenjét.