A kora reneszánsz festészet a távlattan alkalmazásával megteremtette a térbeliség illúzióját és a teret plasztikusan formált, valósághű részletekben gazdag, világosan csoportosított alakokkal népesítette be.

Az érett reneszánsz újdonsága volt, hogy a látvány eleven élettel telítődött, a mozgás természetessé, a kompozíció pedig szervessé vált. A festői eszközök finomodásával a természethűség és az eszményítés egyszerre jutott magasabb szintre. Az élvonalbeli művészek figyelme a felszínről az embert és természetet belülről mozgató erőkre, a mozgás mechanikus ismérveiről organikus jellemzőire, a test és az arc külső jellegzetességeiről a belső jellemvonások kivetítésére terelődött. Számos alkotás fő témája az univerzum középpontjába állított ember. Az érett reneszánsz Rómában, Raffaello és Michelangelo vatikáni freskóiban teljesedett ki. Raffaello két- és háromalakos Madonna-kompozíciói azonban még az összegzés előtti állomások, a művészi kísérletezés dokumentumai.

A 16. század első évtizedeinek összképéhez azonban sok minden más is hozzátartozott. Így például a korábban divatos szobrászias formák lágyítása Francesco Francia és Lorenzo Costa művein, a Raffaellón is túltevő érzelmi közvetlenség és mozgalmasság Correggiónál, a klasszikus kánon tagadása és a nézők tarkabarka látványossággal való szórakoztatása Mazzolino és Bachiacca festményein, a velencei poézis átültetése a római retorikába Sebastiano del Piombónál, vagy éppen a monumentális formulák kis léptékben való alkalmazása Garofalo művein.