A reneszánsz először születésének helyszínén, Firenzében került válságba. Itt már a 16. század tízes éveiben megjelentek olyan tartalmak – diszharmónia, nyugtalanság, expresszív látomásosság –, amelyek a humanizmus optimista világképének megrendülését jelezték. Megbomlott az egyensúly a valósághűség és az elvonatkoztatás, a világias szellem és a transzcendens gondolkodás között. Michelangelo a saját életművében a földi és a metafizikus szépség azonosításától minden evilági tagadásáig jutott. Raffaello tanítványai mesterüket hol eleganciában, hol az ókor régészetileg hű megidézésében igyekeztek felülmúlni. A kompozíciós lelemény, a csiszolt előadásmód, a kifinomult ízlés szolgálata alapvető követelménnyé vált. A portrék az egyéniség helyett immár a rangot dicsőítették. A követendő mintát a valóság helyett egyre inkább a festő és szobrász elődök szolgáltatták.
Művészek és elméletírók sokat vitáztak arról, hogy a festészet és a szobrászat közül melyik a magasabb rendű. Ez a polémia is tükröződik abban, hogy számos manierista festmény szereplői inkább szobroknak, mint eleven alakoknak tűnnek. Szintén képek egész során figyelhető meg, hogy alak és tér egyensúlya felbillen a figurák javára. A szereplők gyakran egy keskeny térbe szorítva, a nézőhöz a lehető legközelebb, a kép síkját szinte teljesen kitöltve jelennek meg. A testtartások és a mozdulatok finomkodók, mesterkéltek: ez a valóságtól való elrugaszkodás a festmények színvilágára is jellemző.
Mediciek Művészek Mecenatúra
