HAMVAS BÉLA (EPERJES 1897 – BUDAPEST 1968)

Író, esztéta, filozófus-gondolkodó, a 20. századi magyar tradicionalista irodalom egyik legnagyobb alakja. Felvidéken született, Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, majd csaknem 20 éven át dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. Filozófiai, kritikai és irodalmi műveit áthatja a lehengerlő szellemtörténeti tudás. Az egyetemes emberi létet, a létezés teljességét olyan szellemtörténeti hagyományrendszereket tolmácsolva mutatja fel, mint a védikus filozófia, a buddhizmus, a kabbala vagy a kereszténység, de ismerte és interpretálta a szúfi gondolkodást is. A hatalom szilenciumra ítélte hosszú évtizedekre, korábban megjelent műveit is kivonták a forgalomból. Kényszernyugdíjazását követően földművesként, majd fizikai munkásként kellett dolgoznia, de ebben a nehéz időszakban is folytatta alkotómunkáját. Hatalmas életművét csupán a rendszerváltást követően kezdték kiadni. Feldolgozása, megértése és helyére illesztése napjainkban is tart.

HAMVAS BÉLA ÉS ÓBUDA

Hamvas csak rövid ideig élt Óbudán. Friss házasként 1937-ben költöztek feleségével első közös otthonukba a Remetehegyi útra, de ezt a lakást 1945-ben bombatalálat érte, és szinte teljesen megsemmisült. Ezt követően a Vihar utca 29. szám alatti kis lakásban húzták meg magukat, majd még ugyanebben az évben átköltöztek Zuglóba. Otthonának pusztulásával, addigi munkájának, kéziratainak, könyvtárának és vagyonának elvesztésével a kötődés új, magasabbrendű és összetettebb értelmet nyert számára. „Filozofikus műveiben – számos vallás tanulmányozása útján – az otthon fogalmát mint az életközösség helyét határozta meg, ahol az ember mélyebben élhet. Ebből következett számára, hogy az emberi lény csak a művészetbe emelt természetben lehet igazán otthon” – foglalta össze Czakó Gábor a Hamvas szótár c. művében.