VERES PÉTER

„Húsz éve múlt, hogy Budapesten lakom. Jogos a kérdés: patrióta vagyok-e már itt, úgy mint egy ős-szegedi, hódmezővásárhelyi, debreceni, pécsi, vagy akár annyira mint egy kunmadarasi vagy szabadszállási lakos? Hm, nem vagyok. És azt hiszem, nem is leszek.”

Veres Péter, 1966

Én nem mehetek el innen

Én nem mehetek el innen soha-sehova,
nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
ezeknek a sorsa az enyém s az is marad örökre.

Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán soha se látom Párist, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld
és zöld folt marad a szibériai steppe.

Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
„adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot”.
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára.
Ez a föld az, amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és zöldellő dombok földje – Magyarország,
s a tízmillió magyar, aki benne él.

Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e, mint a másoké,
nem tudom, nem is érdekel;
hogy jobb-e a földje, gazdagabb-e belseje,
nem tudom, nem is keresem;
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
mindegy ma már – egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.

Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.

Veres Péter, 1939