GÖNCZ ÁRPÁD

„Hazaérkezés
– Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát – mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.
Nem felelt.
Odakint tombolt a nyár. A színek.
Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.
Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták.
Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta kezét:
– Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged... hidd el, én is csak üggyel-bajjal...
Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége.
Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni. Őt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.
Az erdőben, az úton, a kisfiú mondta: – Apa, most vezess – és behunyta a szemét.
Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.
Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: – Most te, Apa!
Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon.
Ő is értette a kisfiú kezét.
Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.
Az asszony látta, hogy ő látja.
Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra – kőre, hullott ágra, kátyúra – a napfény.”

Göncz Árpád, 1963