LAKATOS MENYHÉRT

Füstös képek (részlet)

„Vonzott a harang félelmetes kongása, soha nem éreztem ilyen vágyat az otthon után. Amíg messze voltam, valahogy kibírtam nélküle, de ahogy bekerültem vonzási körébe, már nem tudtam szabadulni a gondolatától. Bőrig ázott testemen meleg bizsergés futott át, ahogy megpillantottam az első putrit. Feszült csend húzódott tenyérnyi ablakaik mögött, a zengés, villámlás visszatartotta hangos szuszogásukat, máskor messze elhallatszik, mint valami óriás állat egyenlete s pihegése. Szorongató balsejtelem szállt meg, néhány lépésnyi udvarunk üresnek, kihaltnak látszott. Az istálló emlékezetem óta csak meleg éjszakákon állt üresen; dermesztő csendjét most csak a háborgó legyek zümmögése töltötte be. Félénken elfordítottam a konyhaajtó fakilincsét, rozoga nyikorgását elnyomta az eső suhogása. A lábaim belesüppedtek az ázott földpadlóba, amíg tapogatózva benyitottam a szobába.  Meleg, levegőtlen bűz csapott meg, a kiváltott ingerektől torkomon akadt a lélegzet.

- Ki az? - hallatszott anyám ijedt hangja.

- Én - mondtam fuldokolva.

A putri feneketlen sötétségében mozgolódás támadt, anyám egy halk jajszóval adott hangot boldogságának. (…)

- Nincs gyufa? - kérdeztem.

- Villámlik - figyelmeztetett anyám. - Ne hívd fel a haragos isten figyelmét.

Értelmetlennek láttam a vitát, csendesen felkuporodtam a sparhelt tetejére. Mindenki hallgatásba burkolódzott, visszafogott lélegzetük mélyről jövő sóhajokban tört fel, ha elhalkult egy-egy eget remegtető dörgés. Számomra annyit változtak a körülmények, hogy nem áztam. A nagy otthon utáni vágy idegennek, rajtam kívülinek tűnt, a családnak semmi köze nem volt ehhez a siralomházhoz. Hagytam mindent a maga rendjén, a falnak fordított tükörrel, a léttelenséget színlelő sötétséggel, amivel megpróbálták megtéveszteni az istent. Mennyi idő és mekkora távolság választ el tőlük! Azok az évek, amiket az iskolában eltöltöttem, százszorosára nőttek, most itt vagyok, és nem tartozom sehová.”

Lakatos Menyhért, 1975