ORBÁN OTTÓ (BUDAPEST 1936 – SZIGLIGET 2002)

Költő, esszéíró, műfordító. A II. világháborúban elveszítette zsidó származású édesapját. Félárvaként a zugligeti gyermekvárosban, Gaudiopolisban nevelkedett, ahol a háborús sokkból való kigyógyuláshoz a művészetterápiát is alkalmazták. A költészet megtartó közege lett, védelem a megpróbáltatások ellen. Egyetemi tanulmányait magyar-könyvtár szakon kezdte meg, de betegsége miatt félbe kellett szakítania. 1958-tól vált szabadfoglalkozású íróvá. A Kortárs, valamint az Élet és Irodalom munkatársa, a Magyar P.E.N. Club alelnöke. Horizontját nem csupán nagy utazásai tágították (az Egyesült Államokban egyetemi oktató is volt), hanem az a szellemi kalandozás, amely műfordítóként vitte a világlíra tájaira. Költészetében igazi átváltozóművész, lírája rendkívül változatos. Verseiben idővel egyre nagyobb szerepet kapott az irónia.

ORBÁN OTTÓ ÉS ÓBUDA

Óbudán élete utolsó húsz évét töltötte, 1980-tól haláláig a Bécsi út 88-90. szám alatt lakott. Itt teljesedett ki irodalmi munkássága, de élete utolsó lakóhelyéhez már nem kötődött erősebben. Verseiben alig találni nyomát a városrésznek. A nehéz gyermekkor, a bombázott bérházi lakás, az édesapa megrázó halála, a gyermekotthonban töltött évek, az otthon elveszítése, hiánya az alapélményei a költészetének, amelyben aztán menedéket talált. Verseiben az otthon a gyermekkor elveszett világára utal, ami a legmélyebben elraktározott emlékei közé tartozott.