ESTERHÁZY PÉTER

Ezredvégi beszélgetés (részlet)

„Talán lehetne egészen másképp is

– Egy kis átmeneti intermezzótól, a kitelepítés idejétől eltekintve, több mint negyven éve lakik Budapesten, ha úgy tetszik: ennyi idő óta él együtt vele. Milyen a viszonyuk?

– Egy férj jobb, ha csöndben van… Talán budapestinek budapesti vagyok, de nem vagyok se budai, se pesti (se dunai). Nem vagyok városi. Mert hatéves koromig falun éltem, aztán meg Rómaifürdőn. Még leginkább rómaifürdői vagyok (értsd: nem csillaghegyi).

Én mindig bemegyek a városba. Kicsit kirándulok. Emlékszem, az igazi városi gyerekek mások voltak. Az a különös kapcsolat, ami őket például a lépcsőházhoz fűzi. A lépcsőház mint tér, mint hely (ahol lehetünk). Meg maguk a lépcsők, a lépcsőkön való ördöngös szánkázás, ahogy zúdultak lefelé, én meg, mint hal a szárazföldön ballagtam utánuk – tudniillik egy képzavarban lassú az előrehaladás. Meg a lift! Ja és a házmesterek! Akik elől hol iszkoltak, hol a cinkosaik voltak. Ha most ezekre a képekre visszagondolok, olyanok mind, mintha egy Lengyel Péter-könyvből valók volnának.

Én még mindig úgy vagyok, ahogy tizenöt éve, nem nagyon tudok Budapestre úgy gondolni, mint egy rendes városra, mint Bécsre vagy Párizsra. (…) Nekem ösvényeim vannak a városban. A HÉV például ilyen meghitt hely. Bárhol emelem föl a fejem, szinte egy utcakőből, fakoronából, házrészletből tudom, épp merre járunk. Ha pedig eltévesztem, mert az élet nem olyan tökéletes ám, mint az interjúkban, akkor legföljebb visszatujázom Csillaghegyről. (…)

– Ha nem itt akarna élni, akkor hol lakna legszívesebben?

– Fájdalom, pontos a kérdés, mert itt akarok… Idegenben, idegenként nem kunszt jól éreznie magát az embernek. A turista kimazsolázza magának a jót, nincs menekvés. (…) Persze egy város sosem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek látjuk őt, igaz, ha nem volna olyan, amilyen, nem is tudnánk olyannak látni, amilyennek.

Én végül is emberekből eszkábálom össze a városom. Ha valaki hosszas távollét után megjön, akkor azt mondom vagy gondolom neki: Érződött a városon, hogy nem vagy itt. Ideje volt megjönnöd. – Csak Budapesten vagyok ennyire kiszolgáltatott.

Talán lehetne egészen másképp is beszélni erről a városról.”

Esterházy Péter, 1994