HALÁSZ GÁBOR

Vázlat Óbudáról (részlet)

„Rohan a villamos Óbuda felé. Ahogy a Császár-fürdőn túljutunk, az arcok egyszerre levetik a városi, közömbös maszkot, amit eddig viseltek. Az idegenek már leszálltak, egymás között vagyunk, csupa őslakos, akik, ha személyesen nem is, de látásból mind ismerjük egymást. Kisvárosban élünk és kisvárosiasan viselkedünk, mihelyt Pestet magunk mögött hagytuk. (…)

A Zsigmond-téren kettéválik a vonal és az utasok is. Az igazi bennszülöttek a Lajos-utca felé sietnek, Óbuda szívébe, ahol földszintes, guggoló házak mellett alig egy lépésnyire zakatol a villamos, az újabbak, a bevándorlottak a Bécsi-út felé, amely csak érinti a várost és a távlatok felé nyitja meg zárt utcáit. (…)

De az óbudaiak nem utaznak, legfeljebb Pestre. (Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda sem kerül el.) Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a Halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével. (…) Tízóra felé pedig mindenki szedelőzködik, készíti a kapukulcsot, lévén kiki a maga házmestere és indul hazafelé; itt korán fekszenek az emberek. Tíz óra után már csak „idegen” jár az utcákon, aki kirándulni és mulatni jött Óbudára. Az utolsó pesti villamossal ők is eltűnnek és most már alszik a kis város, alszanak az igénytelen házak, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb múlt is.”

Halász Gábor, 1935