A lovak legkorábbi őse, a Hyracotherium 60 millió évvel ezelőtt erdei környezetben élt. Öt ujjú végtagjaival könnyedén, rugalmasan mozgott a puha talajon. Mivel lábcsontjai még nem forrtak úgy össze, mint modern utódainak, ez nagyobb fordulékonyságot biztosított számára. A földet csuklójuk és bokájuk, illetve elöl négy, hátul három ujjuk érte. Lábuk alsó részén talppárnák voltak, akár a kutyáknak, de ujjaik karmok helyett patákban végződtek. Ahogy az éghajlat szárazabbá vált, az erdőségeket sok területen felváltotta a nyíltabb vegetáció (erdős sztyeppe, sztyeppe). Ezzel együtt a lovak végtagjai fokozatosan meghosszabbodtak, talppárnáik eltűntek, lábcsontjaik egy része összeforrt, míg a szélső ujjak elcsökevényesedtek. Testsúlyuk mindinkább a középső ujjakra helyeződött. A miocénben élt Hipparion három ujja közül  a szélső kettő nem is érte a talajt.  A modern ló (Equus) már teljes mértékben a kemény felszínű, nyílt területeken, például a síkságokon, a prériken vagy sivatagokban történő hatékony futáshoz alkalmazkodott. Hosszú végtagjai csupán egyetlen patás ujjban végződnek.