Az első szárazföldi növények mintegy 470 millió éve jelentek meg a Földön. A miocén kor elejére már a maihoz hasonló változatosságban népesítették be bolygónkat. Fosszíliáik a földtörténeti neogén időszak legkülönfélébb kőzeteiből, barnakőszéntelepekből, édesvízi mészkövekből, folyóhordalékból, sőt vulkáni hamu, tufa vagy akár láva alól kerülnek elő. Kutatásuk elengedhetetlen ahhoz, hogy részletesen megismerjük a sokmillió évvel ezelőtti éghajlati és környezeti viszonyokat, és ezáltal a Föld jelenét és jövőjét.
Magyarországon az alsó miocén, de különösen a középső miocén bádeni növénylelőhelyek száma viszonylag kevés. Az előbbiekre, akárcsak a még idősebb oligocén lelőhelyek leletanyagára a fajok sokfélesége jellemző. A bádeni emelet részletes növénytani megismerése azonban azért is nehezebb, mert a kevés számú ismert lelőhely ráadásul eltérő ökológiai viszonyokat jelez. A nógrádszakál–bertece-völgyi flóra például mezofil erdő maradványa, míg az eger–tihaméri mocsári környezetre utal. A felső bádeni emeletből mindössze Nógrádszakál–Páris-patak völgyéből ismert flóralelőhely, ami viszont folyami-lahár fáciesű, édesvízi, és kora bizonytalan.
Szarmata korú lelőhelyeinkből már lényegesen több van. Ezek feldolgozásáért Kováts Gyula és Andreánszky Gábor tette a legtöbbet. Jelenleg Erdei Boglárka foglalkozik a flórák újraértékelésével.
A szarmata idején a felgyorsuló geológiai folyamatok, a hegységképződés és a vulkanizmus miatt változatos környezeti feltételek alakultak ki a Pannon-medence területén, ezért szarmata flóráink nagyon fajgazdagok és sokfélék. Találkozhatunk mezofil vegetációval, ártéri-, illetve mocsári növényzettel is. Jellemzőek a vulkanikus környezetben megőrződött maradványok, melyeket Andreánszky Erdőbénye típusú flóraként említ. Ebből vezethető le a pliocén vulkáni területek flórája, amelynek maradványait a Dunántúlról ismerjük (Gérce, Pula). Nógrádszakál–Páris-patak egykori növénytársulásában több olyan uralkodó faj is jelen volt, amelyek segítségével folyamatos flórafejlődés mutatható ki a szarmata emelet felé.
A Pannon-medence késő miocén kori növényvilágát döntően a Pannon-tó és a hozzá kapcsolódó folyóvizek, mocsarak határozták meg. Az itt kialakult körülmények nem kedveztek a korábbi erdőtípusoknak. A Pannon-tó kiterjedése elsősorban nedves élőhelyek kialakulását eredményezte, amelyek azonban korántsem voltak olyan egysíkúak, mint azt korábban gondolták. Az éghajlat a mainál valamivel melegebb volt, meleg–mérsékeltövi, szubtrópusi klímájúnak határozhatjuk meg. Nagy területeket borítottak mocsarak, nemcsak a mai Északi-középhegység előterében, hanem a Dunántúlon is, például Szombathely, Torony közelében. Ezeken a területeken hatalmas mocsárerdők nőttek. A vízi lágyszárú növényeken kívül nagyon kevés fafaj alkotta ezeket. Fajokban gazdagabb növényzet a sekélyebb vizű területeken jelent meg (Balatonszentgyörgy, Felsőtárkány). A folyókat szegélyező ártereken ártéri flórák (Sé), illetve tipikus ligeterdei flórák is kialakultak (Győr–Sashegy). A helyenként előkerülő fenyőtobozok sokasága azt mutatja, hogy melegkedvelő, mediterrán jellegű fenyvesekkel is találkozhattunk volna a tóparti területeken.
Korábban úgy hitték, hogy a szarmatában elterjedt erdőtípusok a Pannon-tó környezetváltoztató hatására teljesen kihaltak a Pannon-medencéből. Mára számos lelőhelyen folytatott gyűjtés azt mutatja, hogy ezek valójában a peremterületeken, szigethegységekben, mint menedékekben (refúgium) fennmaradtak, majd a tó feltöltődésével az ősföldrajzi körülmények újbóli megváltozásával a pliocénben, fogyatkozó számban ugyan, de ismét előretörtek. Ezt mindenekelőtt a vulkáni pliocén flórák (Gérce, Pula) feltárása és megismerése tette nyílvánvalóvá.