A századvég művészete - 2. nézet

A mulandóság rögzítése

Imre Mariann (1968)

A mulandóság rögzítése

2011
fa, beton, sárga fonal, hímzés, 70 x 100 x 80 cm
j.n.
Vétel Imre Zoltántól, 2015
Ltsz.: KM.2015.16.1.

Egy jól ismert konyhaasztal. De miért van belesüllyesztve egy betonlap? És miért van a beton kihímezve?
Imre Mariann az 1990-es évek vége óta vissza-visszatérően betonvarrottasokat készít, melyek A mulandóság rögzítése címmel immár ciklusokká fonódnak. Kemény, rideg felületekre sziszifuszi módon cérnaszálakat hímez, állhatatosan ölt egybe egymással nem elegyedő matériákat és idősávokat. A hímzés és a varrás – szemben a kötéssel, horgolással, szövéssel – nem új anyagokat teremt, hanem a meglévőkből formál valami mást. A szakadékony mimózasárga hímzéssel a rendíthetetlen beton saját romlékonysága hordozójává válik, a keserves, paradox anyaghasználatban összeeresztett felületek egymásból hívják elő a múlékonyság képzeteit.
„Szép hímzései női kezeknek” – mondja Homérosz az Íliászban, s valóban, a hímzés hagyományosan nőknek rendelt foglalatosság. Imre Mariann betonhímzett konyhaasztalában ennek az örökségnek az ambivalenciái is benne feszülnek. A háttérben hímző női kezek ebben a teremben máshol is fölsejlenek: Lazarine Baudrion – Rippl Rónai József felesége – férje több szőnyegtervét is kivarrta. Közülük sajnos csak kevés maradt fenn, köztük az Andrássy-ebédlőből származó, ma az Iparművészeti Múzeumban őrzött Vörösruhás nő. E rendkívüli kitartást igénylő munkát Rippl-Rónai rajzokon is többször megörökítette.
A művet egy, a Kiscelli Múzeum Templomterében megrendezett kiállítást követően vásárolta meg a múzeum 2015-ben.

B. Nagy Anikó