Márffy Ödön (1878–1959)

A Kiscelli utcai óvoda-iskola egyik falképének vázlata

1911 körül
freskó-/szekkótechnika, cementlap, 75,5 x 100 cm
j.n.
Ajándék a művész családjától, 1999
Ltsz.: KM.99.2.

Bárczy István főpolgármestersége idején, 1909 és 1912 között egy átfogó építészeti program keretében több, maradandó értékűnek bizonyult iskolaépület készült el szerte a fővárosban. Ezek egyike volt az óbudai Kiscelli utcában épült elemi iskola és óvoda, amelyet Reichl Kálmán tervezett. Az udvari játszóház falképeinek megfestésére egy kortárs, újszerű szemléletű alkotót kértek fel: Márffy Ödönt, az avantgárd Nyolcak festőcsoport tagját, aki egyben a főváros múzeumának „műtárgygondozói” tisztségét is betöltötte. Feladata és az ahhoz kapcsolódó ismeretségi köre bizonyára nem volt független a megtisztelő felkéréstől, ugyanakkor a választás a Bárczy-program felvilágosult, korszerű szelleméről is tanúskodik. A kész, három mezőből álló művet ma csak fotón láthatjuk, az 1944–45-ös ostromban súlyosan megsérült, majd a befalazott mű elé kazánházat építettek. Fennmaradt azonban a művész családjának a birtokában egy részletvázlata, amelyet feltételezhetően anyagpróbaként készített a festő egy kézzel megformált cementlapra. A becses művészet- és kultúrtörténeti emléket Márffy Ödön családja ajándékozta a múzeumnak 1999-ben.
A teljes falfestmény tengerparti jelenetet ábrázolt nő- és gyermekalakokkal, lovakkal. Vázlatunkon a középső képmező két nőalakja jelenik meg derékig, mögöttük a tenger. A párizsi Julian Akadémián, majd az École des Beaux-Arts-on tanult Márffy képein a kezdeti fauve-os hatást ekkoriban váltotta a konstruktívabb megformálás, elsősorban Cezanne műveinek indíttatására. A század első évtizedében Rippl-Rónai művészete is mély benyomást tett
rá. A vibráló, mégis dekoratív színmezőkkel, lendületes, érzékeny kontúrvonalakkal festett asszonyok figurái mozdulatukkal a századvég mozgásművészetét idézik meg. A 20. század eleji képzőművészetben a táncra mint egy egyetemes spirituális lélekállapot kifejezőjére, a test és a lélek igazi egységére tekintettek, amelyben a tér és a figura kapcsolata szervessé, élővé válik. Ennek megfelelően igazítja Márffy a két nőalak színárnyalatainak többségét – a köztéri funkció követelményeire is gondolva – a hátteret teljesen kitöltő tenger zöldeskékjéhez. Játékosan ellensúlyozzák e leszűkített színvilágot a fejkendők halványpirosai. A gyermeki környezetre utal a kézfejek artisztikus, szelíd, simogató tartása. A kiegyensúlyozott, ritmizált kompozíció idillikus, távoli harmóniát áraszt.

Köblös Péter