Szőnyi István (1894–1960)

Vasárnap délután (Zebegényi utca)

1934
tempera, vászon, 110 x 140 cm
j.j.l.: Szőnyi I. 1934
Vétel Szilágyi Sándortól, 1965
Ltsz.: KM.65.211.

A két világháború közötti időszak a temperafestészet megújulását is jelentette a magyar képzőművészetben. Ebben élen jártak az úgynevezett greshamisták, vagyis a nagybányai festészet nyomdokain továbblépő képzőművészek. Közülük is elsősorban Farkas István és Szőnyi István emelték élvonalba a temperát. Művészetükben hasonló az expresszív jegyekkel felvitt, ritmikus színvilág és a kompozíciós részletek egyenrangúsága.
Míg azonban Farkas a maga direkt álomszerűsége dacára kerülte az eszményítést, sőt elemi erővel jelenítette meg korának diszharmóniáját, addig Szőnyi egyfajta emelkedett, idillikus egyensúlyra törekedett érett munkáiban. Nem is indulhatott másfelé az egykori Árkádia kör alapítója és vezető alkotója, később római akadémiai ösztöndíjas festő, aki művésztársaival – Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos és mások – a századelő nyugtalan, progresszív áramlataira, majd a sokkoló történelmi eseményekre reagálva egy sosem volt, időtlen klasszicizmusra vágyott.
1923-ban költözött Zebegénybe, itt fejlesztette ki azt a temperatechnikát, amelyet haláláig használt. Farkassal ellentétben, aki a temperát az ősi itáliai módszerhez hasonlóan fatáblára vitte fel, Szőnyi a merev, töredezésre hajlamos anyagot az olajfestéshez kifejlesztett, rugalmasabb vásznon alkalmazta.
A képen világos, derűs színek sugároznak nyugodt, súlytalan harmóniát, ugyanakkor átörökítik a megelőző művészeti korszakok, a 19. századi realizmus és a nagybányai plein air festészet eredményeit is. A félig ábrázolt, sematikus arcok – amelyek Farkasnál a tehetetlenség, kommunikációképtelenség jelképei – Szőnyinél a közösséghez tartozás egységét, biztonságát sugározzák. Ahhoz a „romlatlan”, „természetes” paraszti közösséghez, amelyet az újpesti születésű festő előnyben részesített a nagyváros zűrzavarával szemben, és őszintén hitte, hogy megtartó erejével a reményteli jövő záloga lesz.
A művet a Fővárosi Képtár Szilágyi Sándor gyűjtőtől vásárolta 1965-ben.

Köblös Péter