Ferenczy Noémi (1890–1957)

Múzsa

1938
gyapjú, szövött, 126 x 135 cm
j.n.
Vétel özv. Radnai Bélánétól, 1971
Ltsz.: KM.71.22.

A modern magyar gobelinművészet megteremtőjében hosszan érlelődött, hogy egy befolyásos művészdinasztia tagjaként melyik médium felé köteleződjön el, és hogyan találja meg saját hangját. Egyszerre volt privilegizált helyzetben, bár iskolába sosem járt, ugyanakkor a művésszé válás elvárásának erős nyomása alatt, hiszen apja, Ferenczy Károly a nagybányai plein air-festőiskola egyik vezető festője volt, bátyja, Valér, apja nyomdokaiban haladva szintén a festő pályát választotta, míg ikertestvére, Béni szobrásznak tanult. Taníttatásában, széles világlátásában nagy szerepe volt az európai körutazásoknak, a nagybányai otthonban rendezett szalonoknak és művelt, több nyelven beszélő, gyermekei nevelését saját művészeti karrierje elé helyező anyjának, Fialka Olgának. Elsőként a szabászat és ruhatervezés felé terelte őt a család, így került gyakornokként müncheni és bécsi divatszalonokba.
A párizsi Musée des Arts Decoratifs gyűjteményében pillantotta meg először a 14–15. századi francia kárpitszövés remekműveit. Elköteleződése a textilszövés mellett részben innen eredeztethető. 1911-ben hosszabb időre Párizsba utazott, hogy a nagyhírű Manufacture des Gobelins-ben sajátítsa el a mesterség alapjait. „A gobelin könnyebbsége éppen a nehézségében van” – írja naplófeljegyzéseiben. „Mert a hosszadalmas, lassú munka révén olyan gazdagság kerül bele, amire festve nem is lehet jutni, mert az átfesthetőség mégis mint kibúvó, mindig megvan. A »most vagy soha« révén az ember megtanulja magát a végsőkig összeszedni és ennek az összeszedésnek a fokozásán múlik minden.” A rendszeresen kiállító és nemzetközileg is elismert művész napi tíz-tizenkét órát dolgozott, végtelen koncentrációval és fegyelmezett munkabírással. Az általános gyakorlattal szemben kizárólag maga szőtte kárpitjait, pontos és előkészített tervek és színvázlatok, festett kartonok alapján, amelyeket a szövés közben az anyag igényei szerint módosított. Az iparosmesterséggé vált szövést, a tervezést és a kivitelezést egységes alkotói folyamatként kezelte.
Az 1910-es évek végén, Budapesten került kapcsolatba baloldali értelmiségi körökkel, elsősorban a Balázs Béla és Lukács György körül kialakult Vasárnapi Körrel, amelynek a költő, író, grafikus, iparművész Lesznai Anna is tagja volt. Ferenczy Bénihez hasonlóan részt vett a Tanácsköztársaság kultúrpolitikai munkájában és rövid időre átvette a gödöllői szövőműhely vezetését. Ez a tapasztalat egy elképzelt új társadalom új embereszményének szolgálatában, valamint az ezt követő bécsi emigráció és romániai munkássztrájk átformálta szemléletét és munkáinak tartalmát. Nagybányán az 1920-as évek elején kezdte el munkajelkép-sorozatát, amelyen egységes háttér előtt kétkezi munkát végző, egész alakos figurák töltik be a kárpitot. A zárt kompozíciókat erőteljes síkszerűség és monumentalitás, ugyanakkor egyfajta nyugodt intimitás is jellemzi. A két háború közötti időszak stílusbeli pluralizmusában (posztnagybányai festészet, neoklasszicizmus, expresszionizmus) Ferenczy Noémi munkássága is többféle formai és szellemi irányzat metszéspontján folytatódott, de részben a technika is megkövetelte különutas alkotói pozícióját. 1924-ben egyedüli magyarként őt hívták meg a bécsi Nemzetközi Kiállításra.
1932-ben, anyja halálát követően a nagybányai otthont felszámolták, és Ferenczy Noémi végleg Budapestre költözött. Itt készült az ars poeticaként és talán bújtatott önportréként is értelmezhető, alkotásba merülő alakot ábrázoló Múzsa című kárpit, ami rokon a munkásképek formai és szellemi karakterével. A háttér kék színéről így ír barátjának, a korszak vezető művészeti írójának, Tolnay Károlynak: „Rém fontos rajta, hogy kék alap van mindenütt, eszmeileg is fontos, tiszta, egyértelmű, világos, derűs, bátor és 'szépség-eszmény'.”
Az itt látható mű 1971-ben került a Fővárosi Tanács vásárlásaként a múzeum tulajdonába Dr. Radnai Béla magángyűjteményéből, a mecénás hagyatékát gondozó özvegyétől.

Páldi Lívia