Pátkai Ervin (1937–1985)

Város-utópia II., 1965

tus, papír, 329 x 239 mm
j.j.l.: PATKAI 1966.
Vétel Julianna és Katalin Pátkaitól, 2017
Ltsz.: KM.2017.17.1.

A mindössze negyvenegy évet élt Kondor Béla a huszadik század második felének egyik legkülönlegesebb és legszuggesztívabb hatású magyar képzőművésze volt. Noha művészetében megtalálható egy-egy vonás korának irányzataiból, egyikbe sem lehetett besorolni őt. A régmúlt egyetemes művészettörténetéből választott magának szellemi elődül mestereket, az ő örökségükre hivatkozva a mindennapiságtól elszakadó, összefoglaló igényű, a világot a maga teljességében, összetettségében szemlélő látásmódot alakított ki, saját mitológiával és szimbólumrendszerrel.
Itt látható műve az 1960-as években készített, számára kenyeret is biztosító irodalmi illusztrációihoz (Swift, Blake stb.) igazodik, formailag mintegy azok előfutára. Témája azonban rejtélyesebb, homályosabb, hangvétele pedig csöndesebb a direkt irodalmi utalásoknál. Ebből már sejthetjük, hogy az alkotó személyes ügyéről lehet szó. A több képmezőre osztott kompozícióban emeletes ház oldalmetszete rajzolódik ki, benne valamiféle építkezésen tevékenykedő emberalakokat látunk, emelőcsigával, egyéb kőműveseszközökkel. Kondor művészetében visszatérő motívum a szerkezet, a gép, a puszta konstrukció mint az ember jelenlétének, illetve a festő egész nemzedékét érintő második világháborús és hidegháborús tapasztalatoknak a jelképe. A szertelen, szétfolyó, szabadosabb hátteret behálózó, kötött, fegyelmezett vonalakban, a geometrikus jellegű felosztásban Kondor egyik hazai mestere, Barcsay Jenő szigorú, konstruktív képépítésére ismerhetünk. Barcsay hatására vallanak az utalásszerű körvonalakban finoman kidolgozott arcrészletek is. A munkásábrázolás magától értetődő volt Kondor számára, aki a főiskola előtt vasmunkásként dolgozott, s később is kétkezi emberként határozta meg önmagát, műveit pedig erős szociális szemlélettel telítette. Közelebbről szemügyre véve azonban nem fedezhetünk fel semmilyen tényleges építkezést: nem emelkednek a falak, üresen állnak a faállványok, az emelőszerkezetre kötött építőelem céltalanul, a semmiben leng. Az átlátszó emberi figurák kísértetté transzponálódnak. A jobb oldalt álló munkás behunyt szemmel, archaikus női öltözékben fogja az emelőszerkezet kötelét, akárha Dürer Melankóliájából lépett volna elő. A balra lent dolgozó kőműves keze a téglák helyett a levegőt tartja, a festőre oly jellemző keleti ikonos, áldó mozdulattal, messze fölötte pedig bő lepelruhás, glóriás sziluett jelenik meg, a végítélet harsonás angyala. Nem győzelemnek, hanem veszteségnek, pusztulásnak lehetünk tehát tanúi, a konstrukció ezúttal dekonstrukcióban valósul meg. A jelenetet ugyanis a művész szűkebb hazájában, a falusias Pestszentlőrincen zajló házbontások ihlették. Kondor megérezte talán, hogy az 1960-as évek elején meginduló építészeti átalakítások évszázados hagyományok kihalásának hírnökei. Ezért tűnnek elő még utoljára, vízió módjára a halálra ítélt ház szellemei, a „genius loci”. A szocializmus „építésének” dicsőítése helyett passzívan, néma gyásszal szemléli az átalakulást a művész, önkéntelenül is kétségbe vonva a propaganda által sulykolt mechanikus, lélektelen „fejlődés” hasznát.
Az 1970-es években az 1945 utáni művészet került a szerzeményezés fókuszába. A múzeum több ízben is vásárolt jelentős magángyűjteményekből, köztük kiemelkedő ebben az időszakban a Kolozsváry-gyűjteményből bekerült darabok minősége. A Régi házak újjáépítése szintén Kolozsváry Ernő gyűjteményének része volt egykor.

Köblös Péter