Hincz Gyula (1904–1986)

Népek barátsága

1956
gyapjú, szövött, 76 x 132 cm
j.j.l.: H (Hincz), Hungarian Gobelin védjegy
Vétel a művész műterméből, 1961
Ltsz.: 61.211.

Az 1956-ban készült falikárpit egy nagyobb léptékű – valamikor a Fészek Művészklubba szánt – sorozathoz készült korai variáció. A Népek barátsága téma a pártállami évtizedek egyik jellegzetes, sokat ismételt toposza volt, amelyben a szovjet befolyási övezetekben élők számára nyers ideológiai fenyegetések lüktettek. Hincz felhőtlen idillt árasztó, derűs faliszőnyegét sötét olvasatok terhelték. A népek barátsága valójában véres erőszakkal érvényesített kényszerszövetség volt.
A bolsevik forradalom utáni időkben a szovjet hatalmi berendezkedés elsőrendű célja az osztálytársadalom felszámolása volt, az 1924-es alkotmány és az agitációs propagandaszövegek ezt a koncepciót a klasszikus marxizmus szóhasználatában, a nemzeti és osztályellentétek szabdalta kapitalista világgal szembeszegezve, a népek testvériségeként jelenítették meg. A soknemzetiségű ország etnikai térképének körvonalazása és átrajzolása csak a húszas évek végén került sorra. Az új nemzeti kisebbségi rend öt köztársaság és öt autonóm terület kijelölése, valamint a nyugati határterületeken élő népeket sújtó deportálások és véres etnikai tisztogatások nyomán az 1930-as években öltött formát. Az 1936-os alkotmányban rögzített irányvonal a népeket már nem testvéreknek, hanem barátoknak láttatta, s így a vérségi, megkérdőjelezhetetlen összetartozás helyett a választott kötelékekre alapozta a kommunista társadalmi gyakorlatokat, fenyegetően üzenve mindazoknak, akik nem helyesen választanak barátot. A testvériségből a barátságba vezető úton lényeges változások zajlottak: a szovjet vezetés időközben feladta a világkommunizmus eszméjét és elsősorban az ország belső átrendezésén fáradozott. A francia forradalomból és a marxista frazeológiából örökölt testvériség barátságra cserélése mindezt szimbolikusan is kifejezte. Azok az etnikai közösségek, amelyek túlélték a népírtásokat, lakosságcseréket, kényszer reformokat és „barátságosan” működtek együtt a bolsevik hatalommal, a következő években hagyományos nemzeti kultuszaik példátlan felívelését tapasztalhatták. A népi tradíciók, viseletek, a népzenei hagyományok, az egzotikus rítusok az új szovjet közösségi identitás világszerte népszerűsített, megannyiszor performált emblémái lettek. Az ideológiai fordulat egyik jelentős építészeti momentuma az 1938-ban átadott moszkvai Szverdlov téri metróállomás volt, amelynek majolika féldomborművein hét zenélő fiú és hét táncoló lány szemléltette a hét legnagyobb baráti tagköztársaság zenéjét és táncait. A népek barátsága kifejezés az 1944-ben írt szovjet himnusz szövegébe is bekerült.1991-ig magas szovjet állami kitüntetés nevét adta, amelyet az Orosz Föderációban mára a Barátság Érdemrend váltott fel. Sokat mondó, hogy mindkét medált ugyanaz a művész, Alexander Zsuk tervezte.
A számtalan hasonló mű ismétlődő ikonográfiája azt sejteti, hogy Hincz Gyula négy fiút ábrázoló faliszőnyegének lehetett egy négy leányt ábrázoló párdarabja is. A kompozíciót a négy humán rasszt képviselő fiúk vörös és kék lobogók elé feszülő profilképe és a – még vizuális újdonságnak számító békegalambokkal telehintett – bordűr egymásra utaló színei és asszociációi kapcsolják egybe. A széles, madaras keretezést talán az ekkoriban a Nemzeti Szalonban tervezett gyűjteményes kiállítására készülő Ferenczy Noémi reneszánsz kárpitokról merített bordűrjei ihlették. A dekoratív, élénk színekből szőtt, táblaképet idéző formátum arra utal, hogy a szőnyeget a sokszorosíthatóság és terjeszthetőség szempontjai is alakították.
A Fővárosi Képtár gyűjteményébe a Fővárosi Tanács jóvoltából 1961-ben került.
A későbbi években Hincz Gyula a középületek díszítésében egyre fontosabb szerephez jutó monumentális falikárpitok egyik legtöbbet foglalkoztatott tervezője lett, a műveit az Iparművészeti Vállalat által foglalkoztatott szövőnők valósították meg. 

B. Nagy Anikó