Altorjai Sándor (1933–1979)

Könnyek fiam, könnyek (Aleatorikus montázs No. 6.)

1960/1979
oldószeres átnyomás, monotípia, festékszóró, cellux, szigetelőszalag, plüssbársony papír, színes papír, papír, farostlemez, 95 x 145 x 8 cm
j.j.l. AS.
Vétel Altorjai Sándorné dr. Gyökér Kingától, 1985
Ltsz.: KM.85.13.

Altorjai Sándor a magyar újexpresszionizmus és pop art kiemelkedő képviselője. Művészetét talán az „irányított véletlen” fogalmával lehet legjobban jellemezni. Érett műveiben a műfaj, a téma és az eszközhasználat lehető leggátlástalanabb felszabadítására törekedett, s írásaiban gondolatilag is igyekezett alátámasztani alkotómunkájának, témaválasztásainak miértjét. Erdély Miklós művészetelmélete, irodalmi-filmrendezői munkássága mindvégig kiindulási és igazodási pontot jelentett Altorjai számára, Erdély pedig benne látta teóriáinak legautentikusabb megvalósulását. Még főiskolásként kezdte el Aleatorikus montázs-sorozatát. A cím zenei szakkifejezésből származik: a szerző nem határozza meg művének minden részletét. Az improvizáló játékoshoz hasonlóan magyarázat nélkül, mozaikszerűen egymás mellé állított, kivágott, tépett fényképrészletekből állítja össze Altorjai korának lenyomatát. Egyetemes műalkotás-részletek halvány mása mellett helyet kapnak kommersz magazinfotók modellekről, életképekről. A Kádár-kor motorizációját jelképező gépkocsi részlete éppúgy feltűnik, mint a rádióban sugárzott világpolitikai hírekből származó katonai jelenetek. A művész anyaghasználata ugyanakkor ezúttal is nagyon tudatos. Nyomtatott fotókat aceton segítségével papírra szűrt át, s a kollázzsá rendezett másodnyomatok ködös, sejtelmes világát élénk, absztrakt felületekkel törte meg. Festői érzékenységről árulkodnak a fényképnyomatok közé helyenként ugyancsak acetonnal bedörzsölt finom tónusok. Ezáltal egyszerre emelte eszköztárába a tömegtermelés módszereit és utasította el annak monotóniáját. A „tiszteletre méltó” egyenruhás katonatiszt s a „civil” színésznő közé ékelt, színével és formájával vérfoltra, lőtt sebre emlékeztető festékfelület persze önkéntelenül is bírálatot és félelmet közvetít. A be- és felülragasztott papírkivágások, színes műanyag szalagok, a csurgatott, nyomdafestékszerűen szivárványló, pacás festékfoltok és az utcai firkák módjára felszórt, rikító sprayfelületek mintegy botrányosan felülbírálják a „magas művészetet” képviselő törmelékeket. Ezekből a rendkívül változatos eszközökből tevődik össze Altorjai legsajátosabb médiuma: a képi installáció. Az ő számára az installáció a konstrukció és a tudatalatti találkozópontját jelentette, a véglegesség, a befejezés igénye nélkül, hűen Erdély Miklós alapvetéséhez, aki a költészetet – s tágabb értelemben minden alkotómunkát – külső beavatkozás nélküli, önmagát szervező rendszernek tartotta.
Gyógyíthatatlan betegsége tudatában, a hozzá hasonlóan sok műfajban dolgozó képzőművész, Érmezei Zoltán segítségével újraválogatta, selejtezte és lezárta életművét. Munkáinak nagy része, köztük e képe ekkor nyerte el végleges formáját. Azáltal, hogy részben megsemmisítette, részben megváltoztatta, részben pedig újraalkotta műveit, megszabadította őket a kronológia kényszerétől, s egy általános jelenidejűségben hagyta az utókorra, a rá jellemző következetességgel átörökítve a konvenciókon átlépő, szellemileg nyitott művészi magatartását.
Altorjai művét 1985-ben vásárolták meg özvegyétől a képzőművészeti gyűjtemény számára.

Köblös Péter