Lakner László (1936)

Száj

1969
olaj, vászon, 92 x 200 cm
j.n.
Vétel Lakner Antaltól (műtermi vétel), 1989
Ltsz.: KM.89.6.

Lakner László az 1960-as években fokozatosan eltávolodva a szürnaturalista festészettől egy, a nemzetközi pop arttal rokonítható figuratív festői nyelvet alakított ki, amely a montázsszerű, sejtetett, töredékes narrációra és a variált motívumismétlésre épül. Ekkori műveit meghatározta a klasszikus művészeti hagyományokkal, elsősorban Rembrandt festészetével folytatott dialógus. Rembrandt mélybarna, olajzöld tónusai, a sötétbe burkolózó magányos figurák Lakner festészetében egy szorongatott léthelyzet metaforáiként is értelmezhetők, a képeken olykor a fény és a szabadság keresésére vonatkozó költői kérdés olvasható („hol a fény?”, Rembrandt tanulmányok, 1966), máskor a felirat a diktatórikus rendszerekben felmerülő etikai kérdésekre – a rendszerrel való együttműködés, az alkalmazkodás és az engedelmesség morális dilemmáira utal (Engedelmesen, 1966). Az évtized végén Lakner fokozatosan redukálta kompozícióit, nagyléptékű festményein gyakran mindössze egyetlen monumentálissá nagyított motívum jelent meg, elsősorban szájak és rózsák. Kizárólag ez a két motívum szerepelt a Kulturális Kapcsolatok Intézetében 1969-ben rendezett első önálló kiállításának alkotásain. A művek barnás tónusai a művész néhány évvel korábbi Rembrandt-sorozatát idézték. A száj – a pop art más alkotóinak művein is gyakran visszatérő – motívuma sokrétű utalásokkal telített, amint erre a művész 2007-es írásában is utal: „1966–69-ben festett Száj-képeimet a némaság, a monokrómia, a bajusz-viselet, az újságfotók, a buddhizmus, az orál-szex és Marshall McLuhan iránti vonzalmam inspirálta.”
A Fővárosi Képtár festményének motívumát Lakner négy alkotásán is feldolgozta. Előképe egy Sternben talált fotográfia – minden bizonnyal – Fritz Teufel, az újbaloldali forradalmár szájáról. A fotóelőképet Lakner festőien érzéki, tájszerű motívummá nagyítja, mindemellett megőrzi fotografikus alapkarakterét. A száj motívuma Lakner művészetében egyszerre telített érzéki-szexuális jelentésrétegekkel, a hallgatásra utaló zárt száj pedig a zen buddhizmus inspirációjával is összefüggésbe hozható, mindemellett a motívumválasztás a művész újbaloldali érdeklődésének is fontos példája.

Fehér Dávid