Gyenes Gitta (1887–1960)

Nyakkendőtű

1915
égetett, festett domború porcelán, színtelen mázzal, tűvel ellátott ezüst foglalatban, 7.2 x 1.7 cm
j.n.
A székesfővárosi elöljáróság VII. ügyosztályának átadása, 1916
Ltsz.: 12.260.

A parányi tárgy egy festő, grafikus, porcelántárgyakat is készítő, a második világháború után évtizedekre elfelejtett művész alkotása, akinek „artisztikus becse fölötte áll sok csillogó névvel szignált műteremhulladéknak, amit drága áron fizetnek meg a smokkok” – ahogy Gyenes Gitta első bemutatkozásakor, 1908-ban a Hét című folyóiratban írták.
A tűvel ellátott, ovális keretbe foglalt, türkizkék háttérben, fodrozódó felhők alatt karját mellén összekulcsoló akt alkotójának életéről keveset tudunk, munkásságáról mindeddig nem született átfogó művészettörténeti feldolgozás, műveinek egy része lappang, elveszett.
Édesanyja Barcsai (Bettelheim) Lujza ígéretesen indult, majd gyermekei születése után visszavonult színésznő, édesapja Gottlieb Ferenc hídépítő mérnök volt. Rajzolni édesapjától tanult, majd 1906-tól három évet töltött Karlovszky Bertalan női festőiskolájában, amely ekkoriban a mester lakásán, a Városligeti fasorban működött. Később – öccsével, Gyenes Lajos építésszel együtt – Nagybányán, majd egy bécsi szabadiskolában és Rómában képezte tovább magát. Itt ismerkedett meg Wallesz Jenő újságíróval, akivel 1907-ben házasságot kötött. Ekkortól használta a Gyenes nevet.
Az 1908-tól 1948-ig rendszeresen kiállító művészt a műkritika – ugyan a nőket illető sajátos, leereszkedő nyelvezetben, de – kimondottan kedvezően fogadta, alkotásait Elek Artúr „férfi mértékkel mérve is komoly művészet”-nek ítélte. Korai műveit a lírai dekorativitás jellemezte, az 1920-as évek második felétől megérintették a kubisztikus és az expresszív formák. Házassága éveiben újságillusztrációkat is rajzolt. 1944-ben, hosszú bujkálás után, Luca lányával a budapesti gettóba kényszerült. Férje még 1943-ban meghalt, öccsét a nyilasok 1944 novemberében az utcán agyonlőtték.
A háború után elsősorban antifasiszta tematikájú sorozatokat készített. Utolsó tárlatát azonban a Szabad Nép műkritikusa modorosnak és hevenyészettnek ítélte. Ezután már csak szórványosan jelentkezett nyilvánosan. Alkotásaiból a Magyar Nemzeti Galéria 1978-ban rendezett emlékkiállítást. A bemutatott hatvanhét mű jelentős részét a művész leánya, Wallesz Luca bocsátotta rendelkezésre, mindössze nyolc volt a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában. Utóbbiak közül négyet 1957-ig egészen bizonyosan a Fővárosi Képtár őrzött, ám ekkor a gyűjtemény képzőművészeti tekintetben értékesnek minősített darabjait államosították és átsorolták a Magyar Nemzeti Galéria állományába. A nyakkendőtű – talán mert iparművészeti alkotásnak minősült – elkerülte a rekvirálást, s így egyetlen Gyenes Gittához köthető tárgyként a Fővárosi Képtárban maradt.
Az alkotó nevét a második világháború utáni évtizedekben elsősorban nem a művészettörténet, hanem a József Attila-filológia tartotta számon. Zuglói lakásukon Gyenes Gitta az 1920-as évektől irodalmi szalont vitt, ahol gyakran megfordult József Attila, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső és Tersánszky Józsi Jenő is. A költő 1924-es kávéházi találkozásuktól fogva – Németh Andor szavaival „mint cavaliere servente, mint életreformer és politikai agitátor” – mindennapos vendég volt a Wallesz-Gyenes lakásban. Gyenes Gittához gyengéd érzelmekkel, csodálattal fordult, valamivel később lánya, Luca lett rajongásának tárgya. Nagyjából egy időben és felváltva udvarolt nekik. Évődés, barátság, anyai gondoskodás, pajtáskodás és szerelmes rajongás összemosódtak érintkezéseikben. Az éveken át tartó szoros viszonyt a tizenkilenc éves József Attiláról készült Gyenes Gitta-szénrajz és számos vers örökítette meg. József Attila még 1936-ban is – félévvel halála előtt – gondolt a festőnőre, Az a szép, régi asszony című versében minden bizonnyal őrá emlékezett.
A pályája során mindvégig készített porcelántárgyakat, de kerámiamunkái szétszóródtak. Részben elajándékozta, részben – nyilván a nehéz időkben – eladta őket. Közgyűjteménybe – eddigi tudásunk szerint – a kiscelli tűn kívül egy sem került.
A nálunk őrzött darab, melyet a Főváros 1916-ban vásárolt meg a múzeum számára, abból az alkotói korszakból való, amikor Gyenes Gitta huszonöt porcelánmunkával szerepelt az első világháború kellős közepén San Franciscóban 1915-ben rendezett világkiállítás képzőművészeti részlegében, a Panama–Pacific International Exposition nemzetközi szekciójában. A seregszemlén a magyar művészetet mintegy háromszázötven tárgy képviselte, ezeket a Szépművészeti Múzeum közreműködésével – többféle korszakból és irányzatból merítve – egy svéd származású amerikai műkritikus, John Nilsen Laurvik válogatta. A százhuszonhat magyar művész között kilenc nő volt, ez az arány abban a korszakban méltányosnak tűnhetett. A rendezvény az egyik első olyan világkiállítás volt, ahol külön női választmány felügyelte az előkészületeket, a magyar válogatást pedig az is befolyásolhatta, hogy Laurvik főkurátor két évvel korábban épp a budapesti feminista kongresszuson ismerkedett meg feleségével, Pálos Elmával. A katalógus magyar anyagának előszavát Bölöni György írta. A San Franciscóban bemutatott európai anyag bontás utáni sorsa a világháborús viszonyok közepette zavarosan alakult, egyes tárgyak elkeltek, másokat amerikai körútra vittek és csak évek múlva kerültek haza, megint mások eltűntek, Berény Róbert Bartók-portréját pedig Laurvik haláláig magánál tartotta.
Gyenes Gitta ezüstéremmel jutalmazott művei közül huszonhárom idővel hazakerült, de ezek később szétszóródtak. A címeket ismerjük a katalógusból, így tudjuk, hogy valamennyi figurális ábrázolás volt. Némelyikük akár a kiscelli tű címe is lehetne. Legalább négy női aktot sorol a katalógus, és az egyikük a Kék háttérben címet viselte.
A leltárkönyvben és a múzeumi leíró kartonon melltűként azonosított tárgy eredetileg nem női, hanem jellemzően férfi viseleti tárgy: nyakkendőtű, más néven sáltű. Az előkelő angol férfiak az 1840-es évek végétől tűztek a selyem-, szatén-, batiszt- vagy muszlinkravátlikra diszkréten befoglalt igazgyöngyöt, ékkövet vagy kámeát. Az 1850-es évektől jöttek divatba a személyre szabott, extravagáns – monogramos, drágakövekkel kirakott – változatok, s az 1860-as években a kelmeredőbe vagy a csomó alá szúrt nyakkendőtű a felső középosztálybéli férfiak körében is státuszjel lett. A század végén az „új nő” kultusz jó pár, kizárólag férfiaknak fenntartott ruhadarabot és divatkelléket emelt át a női viseletbe, így a nyakkendő- és sáltűk is egészen az első világháború végéig a modern és bátor nők öltözékének tüntetően hordott kiegészítői maradtak. Gyenes Gitta tűje már egy olyan korszakban keletkezett, amikor férfiakon és nőkön egyaránt feltűnhetett ilyen tárgy – habár egészen mást jelent egy akt egy férfi nyakán, mint egy nő gallérján. A műkereskedelemben felbukkant és a nagy európai közgyűjteményekben őrzött tűk sorában nem találtunk hasonlóan enigmatikus ruhátlan nőt, így megfejtésre vár, hogy vajon férfi vagy női viseletre szánta-e a művész – melltűvel vagy nyakkendőtűvel van-e dolgunk.
Míg más San Franciscóban bemutatkozó női alkotók művei közt – a tárgylistákból megítélhetően – nem szerepelt akt, a Gyenes Gitta pályáját a kezdetektől végigkísérő tematika a tengerentúl kiállított porcelánmunkáin is markánsan jelen volt.
Úgy véljük, a szóban forgó nyakkendőtűn a kék mindenségből magányosan előlépő nő – szétfeszítve az aszeszoár zsánert – afféle Gyenes Gitta-avatár, amelyet az ékszerek és használati tárgyak dimenzióin messze túlnövő képzőművészeti léptékű ambíciók teremtettek.

Árvai Mária, B. Nagy Anikó