Károlyi Zsigmond (1952)

Festmény H/5

1994
olaj, vászon, 100 x 40 cm
j.n.
Vétel a művésztől, 1994
Ltsz.: KM.94.3.

Károlyi Zsigmond a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végezte tanulmányait 1971 és 1976 között, több fontos szellemi műhelynek, a vita- és olvasóköröket, akciókat befogadó Rózsa-presszónak, majd a Rabinec Közös Műteremnek is tagja volt.
Az avantgárd modernizmusban gyökerező monokróm, az egy szín vagy színárnyalat dominanciáján keresztül a festést lényegi elemeire (vászon, keret, ecsetvonás) és magára a készítésre korlátozza. Ez a festészet önmagát jelöli meg tárgyaként: a szín-kompozíció-tonalitás viszonyaival kísérletezve a festészet lehetőségeiről és korlátairól való kritikai gondolkodásra, a művészeti gyakorlat analízisére ösztönöz. A radikális festészeti program teret kínált arra is, hogy Károlyi kiterjessze az őt a hetvenes évek óta foglalkoztató problémákat: a művészet és a képi ábrázolás lehetőségeinek folyamatos megkérdőjelezését, filozófiai és művészetelméleti kontextusban elfoglalt helyzetének a továbbgondolását.
Az 1970-es évektől Károlyi a közvetlen városi környezetében és a műtermében található viszonyok megfigyeléséből építette fel a képi jelentésre és a festői látványra vonatkozó alapvető reflexióit. Alapmotívumait privát terek, a műteremsarok tárgyai közötti kölcsönhatások, fény tükröződések szabálytalan absztrakt geometriái, perspektívajátékai szolgáltatják. Az 1980-as évek végén és az 1990-es években készült festményei sok szempontból kiterjesztik a korábbi két évtized különböző médiumokban készített (festészet, grafika, fotó, film, akció, environment), sorozatokba szerveződő konceptuális-formai kísérleteit. A monokróm-radikális festészeti kurzussal párhuzamosan készített munkái párbeszédben állnak korábbi Fényrács-képeivel, fotófestményeivel vagy a kínai tangram-játék elvét követő kvázi-realista képeivel.
A H/5 monokróm kékesszürke felületének vastag ecsetcsíkos átfestései az 1970-es évektől jellemző alapmotívumait, elemi jeleit idézik: építészeti állványzatok harántkeresztjeit, ablaküvegre mésszel festett X jel elforgatásait, fényárnyék-jelenségeit. Ezeket a kompozíciós elveket oldja fel az expresszív gesztusokkal, áthúzásokkal, törlésekkel megfestett, ritmikusan ismétlődő függőlegesek rétegeiben. Károlyi erről így fogalmaz: „A realizmus nem azt jelenti, hogy lefestem, amit látok, hanem azt, hogy különbséget teszek aközt, amit festek és aközt, amit látok.”

Páldi Lívia