A második világháborút követő időszakban bekövetkezett politikai változások a művészeti életre is jelentős hatást gyakoroltak. Közvetlenül 1945 után a különböző művészeti elvek mentén dolgozó, eltérő irányzatokhoz tartozó alkotók még egyidejűleg működtek. Megszülethettek olyan alkotások, amelyek aktuális történelmi eseményekre reflektáltak (úgy, mint a Pátzay Pál által készített Raoul Wallenberg-emlékmű kígyóölő szobra, amely a fasizmus elleni küzdelmet szimbolizálta). 1946-tól azonban az absztrakt – például az Európai Iskola művészei által képviselt szürrealista, expresszív irányzatokhoz tartozó – művészet létjogosultságáról folyamatosan vita folyt.
A Nemzeti Szalonban 1949-ben megrendezett szovjet festészeti kiállítás fordulópontot jelentett a képzőművészet tekintetében. A kiállítás megnyitóbeszédében Révai József, népművelési miniszter megfogalmazta, hogy a kultúrpolitika milyen művészetet tart helyesnek, és mit vár el a művészektől a hatalom: „...az impresszionizmussal való szakítást, a formalizmussal való szakítást, a tartalom nélküli és formaromboló, dekadens polgári művészettel való szakítást kívánjuk tőlük és odafordulást a mai valóság, népünk mai élete felé.” Az új magyar művészet helyes útjaként Révai a hősi munka bemutatását tűzte ki célul beszédében. Ennek az eszmei tartalomnak a megvalósítása realista formában volt kívánatos a hivatalos pártideológia számára. A művészeket tömörítő szervezetként, a szovjet mintára kialakított, központosított kulturális intézményrendszer részeként 1949-ben létrehozták a Képző- és Iparművészeti Szövetséget, melynek célkitűzése az volt, hogy a párt által meghirdetett ideológia szerint bevonja a művészeket a „szocializmus építésébe”, a kommunista eszmeiség minél szélesebb bemutatására, annak propagálására törekedtek. A másképpen gondolkodó és alkotó művészek tevékenységét az államapparátus nem nézte jó szemmel, nem részesülhettek támogatásokban, nem kaptak az állami beruházásokhoz kapcsolódó monumentális, valamint köztéri megbízásokat.
Magyarországon az ötvenes évek hivatalos szocreál művészete voltaképpen Révai 1949-es dogmatikus beszédétől az 1956-ig tartó időszakot jelenti. Az ekkor készült alkotások a szocializmus építésének ideologikus ábrázolását tűzték ki célul. A fő témák közé tartoztak a munkásábrázolások, mint például Medgyessy Ferenc 1950-ben készített Hídépítők című reliefje, vagy a nagy szocialista vezetők ábrázolásai, például Mikus Sándor monumentális budapesti Sztálin-szobra, valamint a szocialista berendezkedésű országok, illetve a „népek barátságának” kihangsúlyozása (Hincz Gyula és Búza Barna művei), illetve a dolgozó nép mindennapi életének bemutatása.
Az 1956-os forradalom leverését követően az 1945-ös évhez hasonló helyzet alakult ki: a régi hatalmi rendszer megváltozott, az új apparátus pedig még nem fordított kellő figyelmet a képzőművészeti élet újjászervezésére, ezért adódott lehetőség a Tavaszi Tárlat megrendezésére 1957-ben, ahol a szocialista realizmuson túl valamennyi művészeti törekvés bemutatkozási lehetőséget kapott. Ebben az időszakban születtek olyan, közvetlenül a forradalomra reagáló alkotások is, mint Vilt Tibor szürrealisztikus drámaiságú A kentaur halála című műve.
Az intézményrendszer újraszerveződését követően a kultúrpolitika deklarálta, hogy a korábbinál szabadabb felfogásban, oldottabb dogmatikus keretek között és tágabb stiláris lehetőségek mellett ugyan, de továbbra is a szocialista realizmus eszményét tartja a helyes művészeti iránynak. A kifelé való nyitás egyik példája az 1958-as brüsszeli világkiállítás volt. 1956 után a nyugati államok kétségbe vonták a Kádár-kormány hatalmának jogszerűségét, így a legitimációért küzdő hatalom felismerte a világkiállításban rejlő lehetőségeket. Az 1958-as magyar pavilon fogadócsarnokában bemutatásra kerültek és sikert arattak Kerényi Jenő és Somogyi József táncoló alakokat ábrázoló kompozícióba rendezett szobrai is, melyeknek késő modernista expresszivitása már a szocialista realizmustól való elmozdulást tükrözte.
Az 1960-as években Bertalan Vilmos, a Budapesti Történeti Múzeum Újkori Osztályának vezetője kezdte el a budapesti köztéri alkotások kismintáinak gyűjtését történeti dokumentatív céllal, így számos, a fővárosban található vagy már lebontott köztéri munka megtalálható a Fővárosi Képtár gyűjteményében.
Oth Viktória
Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig
