Vitrin 4.

PANNONHALMI FŐAPÁTSÁGI KINCSTÁR

A középkori egyházi kincstár - hasonlóan a világi Kunst- und Wunderkammerhez - a mai múzeumi gyűjtemények távoli előképének tekinthető. Legértékesebb darabjaik, a szent ereklyék, mára gyakran múzeumokban találhatók az egykori kultuszuktól elszakadva, olyan tárgyak környezetében, amelyekre a profán , történelmi ereklye" kifejezést használjuk. Időközben a kincstár fogalma is átalakult, s ma már egyszerre tekinthető a kincsek és szimbolikus értékek, a szakrális és a profán tárgyak állandó, ugyanakkor folytonos változásban lévé gyűjtőhelyének.

A Pannonhalmi Főapátság gyűjteményéből kialakított kincstár hagyományos jellege mellett szerkezetében is hordozza az elmúlt századok egymásra rakódott időrétegeit. A tárgyak között jelen vannak az istentisztelet során használt, ceremoniális, illetve a világi darabok; a különböző korok vásárlásai és ajándékai; a ritkaságok és az első látásra akár hétköznapinak tűnő elemek is. Gyűjteménybe kerülésük nem jelentette minden esetben a kiemelést a mindennapi használatból: az évszázadok óta féltve és rejtve őrzött tárgyak mellett a kincstárban megjelennek a legutóbbi időkig gyakran használt liturgikus eszközök. A gyűjtés fogalma mögött mindig is a gyűjtő, megőrző, rendszerező szerzetesek álltak: jövőbe tekintő főapátok, történészek vagy művészetrajongók, akik sohasem saját tulajdonukat gyarapították, hanem mindig a továbbélő szerzetesközösségét. A kincstár egyes darabjai azonban nemcsak személyes történeteket vagy a rendtörténetet rejtik magukban. Hátterükben feltűnnek a nemzeti történelem egyes epizódjai vagy éppen geopolitikai összefüggések, sőt magának a gyűjteménytörténetnek a részletei is; kirajzolódnak a gyarapodás és a visszahúzódás, a hanyatlás és az újjáépítés időszakai. A tárgyak úgy sűrítik magukba a rend történetének kiemelkedő pillanatait, mint az időkapszula: minden tárgy mögött ott húzódik a bencés szerzetesrend ezeréves történetének kettős motívuma, a hagyományok tisztelete és a folytonos megújulás. Ez ölt testet a Pannonhalmi Főapátság kincstárának örökölt, készíttetett, féltve őrzött és láthatóvá tett tárgyaiban, és magában a gyűjtés és a megőrzés tevékenységében.

VENDÉGSÉBEN AZ ÚR ASZTALÁNÁL

A bencés szerzetesközösségek itáliai eredetüktől, valamint magyarországi pannonhalmi kezdeteiktől fogva fontosnak tartották azt, hogy mindent átadjanak az istentiszteletnek - úgy, ahogy Szent Benedek hagyja meg szabálykönyvében, a Regulában: "az istenszolgálatnak semmit eléje ne tegyenek" (43,3). A szerzetes odaadja életét, odaadja a környék legalkalmasabb építőanyagát, a követ, odaadja a teremtés legértékesebb fémeit és drágaköveit az istenszolgálatnak. Ezért épül Pannónia Szent Hegyén már a 11. század elején nagyszabású templom, ezért szerelik fel azt uralkodóink - Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, Mátyás - a legértékesebb tárgyakkal és ruhákkal. Ám a szerzetes sosem felejtheti, hogy "Non sibi, sed Domino" - , Nem a maga, hanem a gazdája érdekében" fárad, ahogy Martialis alapján a pannonhalmi barokk refektórium emblémája tanítja. És az igazi önátadás és szerzetesi lemondás ideje akkor jön el, amikor mindezeket a kincseket: az aranytárgyakat, a kódexeket, magát a templomot is át kell adniuk; amikor le kell mondaniuk a szerzeteseknek minden tererntett világi értékről, mert a történelmi kor, a feloszlatás, a társadalmipolitikai helyzet erre kényszeríti őket. Ekkor éli át a szerzetesközösség igazán, hogy Isten Országa - amelynek fényét és örömét jeleníti meg a templom, a nemesfém és a drágakő - valójában csak Isten jelenlétében valósulhat meg. És itt válik napi tapasztalattá a Szentírás rendszeresen énekelt mondata: "Nincs itt maradandó hazánk, inkább az eljövendőt keressük." (Zsid 13,14)
A kincstár, a monostor művészi gazdagságának hírmondója ilyen módon a pannonhalmi szerzetesek istenkeresésének és annak tanúja, miként várakoznak Isten Országára. De egyszersmind házi történet, a Szent Hegyen élő nemzedékek családi emlékezetének hordozója is. Hús-vér emberek, istenkereső és a világi dolgokkal ugyancsak foglalkozó szerzetesek nemes igyekezetének, kapcsolatrendszerének, fejlődésének leképezése. Az Isten nagyságáról tanúskodó tárgyak mellé a hétköznapi élet nemes tárgyai is társulnak. Ezek írják meg a pannonhalmi szerzetesi családtörténet egyik istenkereső - néhol fennkölt, néhol tragikus, néhol mosolyra fakasztó, mégis nagyon emberi fejezetét.