A Szépművészeti Múzeum modem kiállítása

Guttuso Szicíliai földfoglalók című képe, a festő egyik főművének tekinthető Paraszt Marseillaise, a Szépművészeti Múzeum tulajdona. Idén vette, a nagy műcsarnoki Guttuso-kiállítás alkalmából, s ezzel egy időben két Wotruba-szoborral is szaporodott a múzeum modern külföldi gyűjteménye. Még várni kell persze, míg az új szerzemények láthatók lesznek, s majd arról is szó esik, hogy miért.
A Szépművészeti Múzeum — alapítása óta — az elmúlt években fogott hozzá először komolyan a kortárs művészet gyűjtéséhez. A több mint félszázados kiesést ma már persze lehetetlen pótolni, és csak azon töprenghetünk, hogyan csökkenthető vagy hogyan kerülhető meg a hiány. A véletlenszerűség, egyfajta ideiglenes jelleg, ami a XX. század külföldi művészetének most látható kiállítását jellemzi, még sokáig nem lesz kiküszöbölhető.
A kiállításról, úttörő jellegéről szó esett tavaly nyáron, első megnyitása alkalmából, és folyóirat-polémia folyt körülötte idén, amikor a kényszerű téli zárvatartás után, változott elrendezésben újból megnyílt. A helyiség hamarosan bővül és több grafikát tud majd befogadni, ami azért is fontos, mert a rajzok, grafikák már most is átfogóbb képet, jobb tájékoztatást adnának a század külföldi törekvéseiről, mint a festmények és szobrok. A grafika azonban nem állítható ki állandó jelleggel, s a múzeumnak nemcsak informació a célja, hanem legfontosabb műveinek a bemutatása is.
Aligha lehet ma még egyetlen teremnyi anyag alapján valamiféle modern művészeti körképet kapni: az alkotások szervesebb, csoportosítottabb bemutatásához még kevés a műtárgy. De hiszen régi nagy korszakokból is örömmel kiállítunk egyes műveket, akkor is, ha korukból-körükből nincs egyéb a birtokunkban. Lehet, hogy Mastroianni Űrhajós című szobra alig vagy egyáltalán nem kapcsolódik más kiállított művek tendenciáihoz, de a művész jellemző és jelentős alkotása. A nagy Guttuso-képnek sem lesznek egyelőre pendantjai, mint ahogyan a most kiállított szovjet Mojszejenko festményének sincsenek. Mattis-Teutsch két remek kisplasztikája vagy Borbereki izgalmas kompozíciója sem valamiféle stiláris vagy irányzati összefüggésben szerepel: a rendezés gondja, hogy ebben a sokféleségben megfelelő nézési, látási feltételeket biztosítson.
Különös viszont, hogy ebben az anyagban, amelyből több e századi irányzat még teljesen hiányzik vagy csak jelzésképpen van jelen, viszonylag átfogó a konstruktív törekvések története, a Doasburggal, Périvel, Forbáttal jelezhető indulástól Albecsen át a Vasarely-féle opartig és előzményéig, a Schoetferféle fénymobilokig. A már emigrációban ható magyar aktivistáknak is lehet abban szerepük, hogy a konstruktivizmus régi és újabb hívei között sok a magyar származású, és hogy a Szépművészeti Múzeum gyűjtőmunkájának kezdetén éppen a konstruktivizmus kapcsán eshet szó valamiféle átfogóbb képről. S ha elégedetlenek vagyunk is amiatt, hogy az expresszionizmusnak csak jelzései vannak (Kokoschka-plakát), hogy a dadaista kollázsot egyetlen Schwitters képviseli, hogy a kubizmusra, futurizmusra, szürrealizmusra jóformán még támpontok sincsenek s a szocialista kritikai vagy szocialista törekvésekről főként csak grafikai lapok adnak felvilágosítást, mégis az a helyzet, hogy néhány éve még egyetlen Chagallja sem volt a múzeumnak, ma pedig két festmény látható (nem is akármilyenek), és grafikái is vannak.
A kiállítás akkor is "nyitott" lenne, ha elegendő hely birtokában minden fontos alkotást (beleértve a legszebb grafikákat) kiállítanák: a jelen keretek között tulajdonképpen minden fontos új szerzemény új rendezést igényel. De a kiállítás annyit vitatott ideiglenes jellege nemcsak ezen a természetes, "nyitottságon" múlik. Hanem a fűtés hiányán, ami miatt minden tavasszal újranyílik, a világítás gyengeségén, ami miatt finomabb színkülönbségek már nem érzékelhetők. De még a kőpadló háborús sérülései is ellentmondanak a legtöbb kiállított alkotás szigorú szerkesztettségének, technikai precizitásának. Régóta megvannak persze a jóváhagyott rekonstrukciós és ezen belül a világítási tervek, de tervekkel nem lehet világítani, nem lehet repeszütötte lyukakat betömni.
A kiállítás esetlegessége olyan mértékben csökkenhet, amilyen mértékben továbbra is gazdagodnak — nemzetközi kapcsolataink fejlődésével összhangban — a Budapesten bemutatott külföldi tárlatok, és amilyen mértékben még felbukkanhatnak az országban lappangó XX. századi műtárgyak. Hiszen mi gyakorlatilag csak forintért tudunk venni (dollárért csak egyetlen Chagailt vásároltunk), vagyis csak itthon. Elvétve persze az is előfordul, hogy külföldi művész nem adja el forintért alkotását, de Guttuso és Wotruba például a reális ár töredékéért váltak meg műveiktől, mert egyetértettek a múzeum választásával, és mert fontosnak tartják, hogy gyűjteményében szerepeljenek. Hogy miért nem láthatók még műveik az ez évi nyári kiállításon? Mert esztendőnyi ideig is elhúzódik a "belföldiesítésnek" nevezett adminisztratív folyamat, s az alkotásoknak raktárban kell kivárniok, amíg a múzeum jogosan bemutatja őket. Voltak persze még cifrább esetek is: a Mastroianni-szobornak előbb "vámtételként" vissza kellett jutnia Rómába, hogy onnan újból elhozhassuk; egy korábbi, kortárs művészetet bemutató francia kiállításon pedig azért nem lehetett vásárolni, mert mire megszületett volna az adminisztratív döntés, az alkotások már hetedhét országon túl voltak. Van azután a forint kifizetésnek egy sajátos megkötése, mely szerint a külföldi műtárgy tulajdonosoknak csak napi négyszáz forintjával lehet a vételárat kifizetni. Ennek még valuta gazdálkodási szempontból sincs reális értelme: a műtárgy birtoklásával végső soron a nemzeti vagyon gyarapszik, s az eladót nem lehet arra késztetni, hogy annyi napig tartózkodjék az országban, ahányszor négyszáz forint a vételár.
Fontos gyarapodási forrás — mint minden múzeum mindenkori történetében — az ajándékozás. S nemcsak Vasarely nagyvonalúságára gondolhatunk, aki néhány ritkaságszámba menő saját alkotása mellett gyűjteményének néhány darabjával is gazdagította a múzeumot (így került a jelenlegi kiállításra többek között a kis Sonja Delaunay). Egyre több a külföldön élő neves magyar művész, aki segíteni akarja a múzeumot, és él persze azzal a lehetőséggel is, hogy egy világhírű gyűjteményben alkotásai legyenek. Ezt a forrást nem lehet eléggé becsülni: ezért szerepel mintegy buzdításként, figyelemfelhívásként a kiállított tárgyak feliratain a "vétel" vagy "ajándék” jelzés, ami feltehetően ideiglenes, de a gyűjtemény kialakításának kezdetén talán hasznos.
A jelenlegi kiállítás a szép Mojszejenko-képpel és néhány lengyel grafikával bizonyítja, hogy hosszas huzavona után végre realizálódni kezd a szocialista országokkal való devizamentes műtárgycsere. Előkészítése folyik a Német Demokratikus Köztársasággal és Bulgáriával is. Nekünk is érdemes lenne így körülnézni külföldön, szocialista országokban, hiszen ma még volna arra lehetőség, hogy a Szépművészeti Múzeum kialakítson egy sajátosan közép-európai XX. századi profilt, ami jól illeszkedne a múzeum konzekvens minőségű gyűjteményeibe. S a közép-európai, közép-kelet-európai gyűjtés nemcsak politikailag logikus, hanem művészetföldrajzilag is az. Minél tudatosabban nézünk körül, annál több analógiát ismerünk fel például a század első negyedének magyar, cseh, orosz, lengyel törekvéseiben, a két világháború közötti időszak magyar, szlovák, román törekvéseiben stb. Ma sehol sincs olyan múzeumi gyűjtemény, amely választ adhatna arra, hogy például az expresszionista és konstruktivista irányok értelmezésében és alkalmazásában miért és hogyan alakult ki — egymástól függetlenül — annyi rokonvonás a szomszédos és a ma baráti országok művészetében, mi a hasonlóság és az eltérés a magyar Nyolcak és aktivisták, a cseh Nyolcak csoport, a lengyel kubisták (vagy formisták), az orosz Káró Bubi csoport stb. felfogásában, munkáiban. Mindennek ma még valószínűleg lehetséges gyűjtése sajátos színnel gazdagítaná a Szépművészeti Múzeumot, és ezzel a speciális profillal lehetne némileg helyettesíteni a már sohasem pótolható hiányokat, a XX. század nagy nyugat-európai mestereinek utólag nem beszerezhető képeit. Akadhatnak persze meglepő véletlenek, a jelenlegi nyugati műkereskedelmi árak mellett azonban az európai tőkésországokban is többnyire nagy állami erőfeszítés eredménye egy-egy jelentős alkotás múzeum részére való megvétele.
Legyünk reálisak. A múzeumnak nincs mindig módjában valakitől főművet megszerezni, mint Guttusótól, vagy reprezentatív alkotásokat, mint Vasarelytől, Amerigo Tottól, Mastroiannitól és sokan másoktól. Még kevésbé van módja olyan régebbi, fontos alkotásokhoz hozzájutni, mint amilyenek Péri kompozíciói. De inkább egy litográfia Poliakofftól vagy Keménytél, mint semmi. És talán még egy kis türelem, amíg az első két nyári nyitvatartás híre felkelti azok érdeklődését, akik nálunk XX. századi külföldi művészeti alkotás birtokában vannak, választási és vásárlási lehetőséget kínálva a múzeumnak.

ARADI NÓRA