A MI MODERN MÚZEUMUNK

Elmélkedés egy új állandó kiállítás alkalmából

Lehet, hogy igaza volt a Szépművészeti Múzeumnak, amikor minden külön önünneplés, protokoll és hírverés nélkül, a múlt hét egyik köznapján szép csendben megnyitotta legújabb gyűjteményét. Ha múzeumi szemmel nézzük, talán nem is történt semmi különleges. A raktárakban évek óta gyűlt a modern anyag, a művek nagy részét időszaki rendezvényeken már egyszer-egyszer—bemutatták, s most, hogy hely és alkalom kínálkozott végre, állandó kiállítást rendeztek belőlük.
Csakhogy ennek az állandó kiállításnak XX. századi külföldi művészet — Új szerzemények a címe, a tartalma pedig festészet, grafika, szobrászat  — Picassótól Amerigo Totig, Kokoschkától Le Corbusier-ig, Franciaországtól a Szovjetunióig, a német dadaistáktól a német Bauhausig, a századeleji expresszionizmustól a tegnapi op-artig.
Vagyis: a modern egyetemes képzőművészet állandó kiállítása nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban; vagyis: a modern és a kortársművészet kapott múzeumot — legyünk szerények és objektívek: állandú múzeumrészt — először a magyar kultúra és múzeumügy történetében. Így is nézhetjük a múlt heti, köznapi eseményt, s nekem rokonszenvesebb, jólesőbb érzés így nézni. Hiszen eddig is egy kicsit az irigy szomszéd, a szegény rokon szemével néztem az Ermitázs pompás Matisse-gyűjteményét, a prágai Nemzeti Galéria mesteri Picassóit, a drezdai képtárak német expresszionistáit, mert ránk sem a régi múzeumügy, sem a régi gyűjtők nem  örökítettek semmit ebből a művészetből.
Azaz: megint egy fél évszázad adóssága, amit megint a mi korunknak kellett törlesztenie. Ez az adósság kevéssé a múzeumügy, s legkevésbé sem a Szépművészeti Múzeum számláját terheli: az intézmény vezetősége mindig megszerezte azt, amit a kultuszkormányzat és a költségvetés megszereznie engedett, s nem rajta, azokon a kultuszkormányzatokon, azokon a költségvetéseken múlott, ha nem tudta vásárlásokka! követni az egyetemes művészet fejlődését. Nem a múzeumvezetőkön múlott, hogy a Szépművészeti Múzeum számára az utolsó Rodinekkel befejeződött a művészet története, hogy nem vehettek kubista Picassókat, korai Matisse-okat akkkor, amikor azok megszülettek. műpiacra kerültek és elérhető áron megszerezhetők voltak még. Hiszen a gondjukra bízott kortárs magyar művészetre sem volt sokszor a pénzük elegendő. Akiknek pedig elegendő volt, azok nem vásárolták. Mert voltak műgyűjtőink, jó íztésű és nagylelkű műgyűjtőink is voltak, de hiányoztak nálunk a moszkvai Scsukinok, Morozovok, a minőséget ismerő prágai entellektüelek, akik a jelen Európájára, a művészet élvonalára figyeltek volna, s akik nagylelkűen, vagy drasztikus történelmi kényszernek engedve (az utókort az indítékok már nem nagyon érdeklik) az ország kultúrájára hagyták volna a század remekműveit.
Rank csak keserű magyarázatok maradtak.  Forrásokat kutató  művészettörténészek — és öreg, mindent tudó beavatottak ismernek obskurus, igaz legendákat 1947-ben kisíbolt magángyűjteményekről, az utolsó pillanatban Nyugatra orozott modern remekekről; — s történelmi-művelődéstörténeti dolgozatok tudnak még keserűbb igazságokat arról, hogy ez a kilopkodott modern anyag együtt sem lehetett valami hatalmas. Hiszen a polgári műveltség, az európai igényesség is oly kicsiny volt a monarchiában és a király nélküli kormányzós királyságban. A magyar polgárság nem a polgári értékekre, nem a modern szellemre figyelt, hanem megszületése pillanatától arra, hogyan illeszkedhet minél buzgóbban az arisztokrata és a dzsentri műveltségéhez —; ahelyett, hogyt azt változtatta volna meg, ahelyett, hogy — cseh, orosz vagy Írancia osztályos társaihoz hasonlóan — pártolója lett voina annak a polgári kultúrának, amire a történelem kijelölte. S tulajdonképpen ezért nem volt pénzük a múzeumigazgatóknak e célra. Hogyan várhattak volna segítséget, inspirációt egy olyan rendszertől, amelynek talpköve egy ízlésében és gesztusaiban feltétlenül feudális uralkodó osztály?
Félek, túl nagy lélegzetet vettem, s ha a múzeum nagyon egyszerűen nyitotta meg kiállítását, én az ellenkező végletbe esvén akkora üdvözletet kerítek hozzá, amekkorát ez a kis gyűjtemény még nem bir el. Mert az ilyen terjedelmű történelmi visszapillantás után az kivánkoznék, hogy bezzeg a mi társadalmunk, bezzeg a mi művelődéspolitikánk egy csapásra, nábob módjára pótolja elődjei minden mulasztását, hogy megint a feudalizmusból ugorván a szocializmusba, végre ötven év elmaradását — sikerült — behozni. Csakhogy nem sikerült, nem is sikerülhetett. Egyrészt azért nem, mert az idejében elszalasztott Picasso-vásárlásokat ma nem lehet már pótolni olyan egyszerűen; a mi Szépművészeti Múzeumunknál minden bizonnyal nagyobb költségvetésű Ermitázs is alighanem gondban volna, ha most kellene megszereznie kubista remekeit. Másrészt ma is elég kicsi ez a költségvetés, s ma is — mint annyiszor a Szépművészeti Múzeum történetében — részint a magángyűjtők segítsége teremtette meg ezt a távolról sem mindent pótló kiállítást. Ha nem nagykereskedők, hát műgyűjtők, művésztársaik alkotásait is őrző festők, s — jórészt — saját műveiket szülőföldjük gyűjteményének ajándékozó külföldi mesterek adták az "ajándék" felirattal felszerelt műveket, amelyeknek sorát a hivatalos, állami vásárlások gyarapították. Amerigo Tot Angyali üdvözletét vásárolták, Le Corbusier, a festőnek is izgalmas építész-zseni képét ajándékba kapták, Mosszejenko polgárháborús festményét csere útján szerezték a gyűjtemény gazdái; Chagall gouache-lapja vásárlás, Hans Arp nagyszerű  akvarellje ajándék, Vasarely néhány kvalitásos műve ugyancsak ajándék révén került az új kiállításra. De Emilio Greco, a neves olasz mester Férfifeje a tavalyelőtti olasz kiállításról maradt itt, megvásárolta az állam; Pablo Serrano, a méltán díjazott spanyol szobrász nagyszerű kisplasztikája az első posti biennálén szerepelt, s ugyancsak vásárlás révén maradt végképp Magyarországon.
A sokféle szerzési módnak megfelelően sokféle az anyag is a budapesti modern gyűjteményben. Nem egyenletes, még kevésbé teljes időben, korszakokban és műfajokban. Körülbelül olyan még, mint egy Bécs belvárosi, Róma Via Babuinó-i vagy Amszterdam rokini magángaléria, amely mutatóban, igényességét jelzendő tart egy-egy Kokoschka-művet, Picasso- és Chagall-grafikát, Vasarely-vásznat és kisméretű Schöffer-kompozíciót, s a művészettörténetbe vonult értékek meg a keresett mai nevek mellett a közelmúit és a jelen második vonalából kínál igen színvonalas, ízléssel válogatott kollexciót. De ha a magyar közönségnek, amely eddig legfeljebb Bécs belvárosi magángalériákban tanulmányozhatta ezeket a korszakokat, most csak a Hősök teréig kell elmennie, máris betöltötte funkcióját az új kiállítás. Betöltötte küldetését, mert az izmusokról tanuló középiskolások, a művészettörténeti előadásokat hallgató egyetemisták és szabadegyetemisták először kapnak vetített képek és reprodukciók helyett igazi, közvetlen élményt arról, mi volt Schwittersék dadaizmusa, Kokoschkáék ordas expresszionista lázadása, Thed van Doesburg kristálytiszta konstruktív idealizmusa — sőt bárki lemérheti, mi a különbség az eredeti kinetikus irányzat és operedeti kinetikus irányzat és op-art meg a hazai, földszintes Schöfferek és Vasarelyk között.
A párhuzamnál maradva: annyival több is ez a budapesti gyűjtemény a bécsieknél, amszterdamiaknál, rómaiaknál, hogy a szocialista országok mémely remeke is megtalálható benne. Egyelőre nem a kívánt mértékben, igazuk van a Szépművészeti Múzeum munkatársainak: a lehetőségek e téren jóval nagyobbak a latnivalonal, s felettes szerveik valóban többet segíthetnek benne, hogy a valutáris gondokkal sem járó, legtöbbször cserével megoldható műgyűjtést a baráti országokban megkezdnessék.
Egyszóval abban is igazuk van a muzeumiaknak, hogy a megnyitással nem befejeződött, ellenkezőlez, éppen csak hogy megkezdődött az új gyűjtemény története. De megkezdődött, s most kezdődött igazán. Mert a raktárakból nyilvánosság elé bocsátott gyűjteményeknek, a közszemlére tett kollekcióknak megvan az a különleges tulajdonságuk, hogy vonzzák magukhoz a még hiányzó műveket, jobban sietettik a hiányok pótlását a kiállítóteremben, mint a raktárban.
S mellesleg: ettől a megnyitástól lett igazán múzeum a mi első budapesti modern múzeumunk.

Rózsa Gyula