KERÉNYI GRÁCIA

Hazák között

A visszatérés, a ráismerés.
Bölcs voltál, Platón, akárcsak a fecskék.
A Visztula is, nemcsak a Duna,
bükk és tölgy helyett nyírfa és fenyő:
a kakas torkában, amikor kukorékol,
a pitypang sárgaságában, és egyáltalán,
a sárgában, a fehérben, a kékben –
minden ismerős
mikor meglátsz, a pillarebbenés,
ha hangod hallom, szavam elakadta,
a biztonság, hogy megvagy, és a kétség –
a süketnémát irigyelni bűn,
fogalmak, szavak nélkül élnek-e? –
anyanyelvemen jobb-e, hol a jelzők
orgiájába belevesz a lényeg –
de hisz a lényeg úgyse fér szavakba –
hova megyek haza, oda, ahol a Duna, ahol a Balaton,
a Pilis, a Börzsöny, a mittudomén,
ahol a gyermekláncfű-pitypang-kákics-kutyatej –
vagy ahol a varjak és kövek, a mássalhangzósak, a kékszeműek,
vagy ahol a kiskacsa, kecske,
mókus, gesztenyefa –
én mindig mindenkihez visszatértem
és hű is voltam mindenkihez –
a Királyhágón láttam egyszer ilyen pirkadatot
a vonatból, vagy az auschwitzi apellen,
de ennyi szederbokrot fehérleni sehol sem,
ez a Visztula-táj –
de a szél magyarul zúgatja a fákat –
édesapa-édesanya,
tudjátok-e mi a haza,
de hisz ti is kétfele –
de amikor a nap a hold az eső a felhők –
túl magányon és paranoián
te nagy ég, borulj rám.

Kerényi Grácia, 1965