VARANNAI AURÉL

Óbudai búcsú (részletek)

„Az én gyermekkoromban, ami bizony elég régi időkre: az első világháború előtti évekre esett, sok derék óbudai őslakó sváb polgárt ismertem, aki még sose járt Pesten. Akkoriban Óbuda még a maga belterjes kisvárosi életét élte – noha már Budapest III. kerülete volt –, a munkások itt dolgoztak a Goldberger-gyárban, a szeszgyárban, a téglagyárakban, a kisebb-nagyobb textilgyárakban, üzemekben. A sváb „braunhaxlereknek" – szőlősgazdáknak – itt terültek el földjei a határban. Szőlői, amelyeknek borai híressé tették a Linczenpolczok, Pfeiferek, Behringerek, Kéhliné vendéglőit, ott húzódtak az Aranyhegyen és a környező hegyek lejtőin. Az idősebbek a Polgári Kör, a Vigadó vagy a Fő téri Korona kávéházban verték a blattot, a fiatalok megoszlottak a két sportegyesület között: a régibb volt az exkluzív OTE, az óbudai Tornaegylet, ahol az atlétikára vetették magukat, az újabb, mert csak a századforduló első éveiben alakult, a III. kerületi Torna és Vívó Egylet. (…)

Óbuda addig – mondhatni az első háború végéig – kisváros volt, s akkor egyszerre külvárossá zsugorodott. Azelőtt a pestiek csak esténként jártak ki a Bródy kávéházba, Kéhlinéhez meg a többi kiskocsmákba, a háború után egyre több tisztviselőféle „vándorolt be", s már a Hármashatár-hegy oldalán is megkezdődtek az építkezések. (…) A fiatalság már nem elégedett meg a Korona Vigadó báljaival, bejárt táncolni a pesti mulatókba. Óbuda külváros lett – a pesti élet gravitációs ereje akkor kapcsolta be igazán Budapestbe. (…)

Lassan el is sorvadtak a régi óbudai látványos szokások. Az én gyermekkoromból emlékezetes maradt az úrnapi körmenet, amely a templomból indulva a Lajos utcán, a Zichy utcán vonult végig, s fordult vissza a templomhoz. (…) A másik hagyományos fölvonulás őszre esett: az volt a szüreti mulatság. Még akkor a filoxéra nem pusztította el az aranyhegyi szőlőket: hosszú szekérsorban vonultak föl a vidám szüretelők, a venyigékkel díszített szekereken hordókban taposták a szőlőt. A legények, lányok a sramli zenére táncoltak, folyt a must, viháncoltak a mámoros párok. (…)

Hanem amiről szólni akartam, az volt a legnagyszerűbb népi mulatság — legalábbis nekünk, gyerekeknek —, a Péter-Pál-napi búcsú. A Korona Vigadótól a Flórián térig két oldalon sorakoztak az árusok bódéi, a mézeskalácsosok tükörlapos mézeskalács szívekkel, csákós cukorhuszáraikkal, csókolózó gerléikkel. Odább a szivárvány színeiben csurgatott törökméz ingerelt bennünket, gyermekeket. A Nyugati pályaudvar szomszédságából idevándorolt piros fezes bosnyákok apró csecsebecséiket, gablonzi giccsműhelyekben gyártott japán kőfaragásaikat kínálták. Eljöttek a mutatványosok is szakállas nőikkel és óriáskígyóikkal. És a tömeg zúgását, a körhinták verkli szavát is átharsogták a sramlik trombitái, amelyeknek ütemére a legények festett, faragott fakanalaikkal a sváb lányok ülepét paskolták. Hát az felejthetetlen mulatság volt!

Nem is felejtettem el, és néhány évvel ezelőtt, amikor június 29-én arra ébredtem, hogy Péter-Pál napját hirdeti a naptár, fejembe vettem, hogy annyi esztendő után még egyszer elmegyek az óbudai búcsúra. Én sem jártam Óbudán már jó harminc éve. Olvastam egyet-mást arról, hogyan épülnek az óriás toronyházak a régi viskók helyén, de hát a nosztalgia csak az én régi szülőfalum, a girbe-gurba Lajos utca, Zichy utca környékére vonzott.

De a régi Óbudából már semmi sem maradt. Valamikor minden házat ismertem, de még a lakóit is – most egy idegen világba jutottam. Lehorgasztott fővel mentem tovább, az egykori Zichy utca s szülőházam romjai között. Eljöttem az óbudai búcsúra. És végleg elbúcsúztam Óbudától, az én Óbudámtól!”

Varannai Aurél, 1980