TOLDALAGI PÁL (KOLOZSVÁR 1914 – BUDAPEST 1976)

Költő, író. Erdélyi nemesi családból származott. Budapesti jogi tanulmányait feladva tisztviselő lett. 1934-től jelentek meg versei, amelyeket a Pesti Napló mellett a Nyugat, az Erdélyi Helikon, a Magyar Csillag és az Élet című folyóiratok közöltek. A II. világháborút követően kizárták az Írószövetségből és közel egy évtizedre szilenciumra ítélték. A szorongó és beteges költő szelíd, dallamos verseit mélyen átszövi saját számkivetettsége, vélt és valós betegségei, valamint erős istenhite. Hivatásbéli otthona a polgári és katolikus írók közege volt, ám pontosan ezért bélyegezte meg a hatalmi rendszer és került sokáig tiltólistára. Műveinek zöme a Vigilia és az Ezüstkor hasábjain jelent meg, szélesebb körben alig ismerték. Mivel TBC-ben hunyt el, személyes tárgyait elégették. Szellemi örökségének megismerése magával ragadó élményt jelent olvasóinak.

TOLDALAGI PÁL ÉS ÓBUDA

Az 1930-as évek közepén költözött a munkahelye által kiutalt, Bécsi út 92. számú „városi ház” egyik lakásába. Itt élt csendesen negyven éven keresztül nővérével és édesanyjával együtt, akihez nagyon erősen kötődött. A befelé forduló, érzékeny író számára az otthon elsődlegesen gyermekkorának varázslatos erdélyi tájait jelentette, Erdély korai verseinek legfőbb ihletője. Felnőttként Óbuda már inkább az istenhitében feloldott magány biztonsága, valamint a szeretteivel, az „örök anyával” való meghitt együttélés helyszíne, ahonnan csak ritkán merészkedett ki. Emiatt a külvilágtól egyre inkább elszigetelődött. Csupán a család Táborhegyen álló, Toronya utcai kis nyaralójába látogatott ki szívesen.